Szülői szerep, avagy mindenki másképp rontja el - én éppen így :

Anyja lettem

Dolgok, amiket a következő gyerekkel másképp fogok csinálni

2015. február 01. - buanna

Még mielőtt elkezdenétek kombinálni (neeeem, tudom, hogy senki nem tenne ilyet...), nem azért írom ezt a cikket, mert újra babát várok :). Az még várat magára. Csupán már most vannak dolgok, amik tutifix máshogyan lesznek a következő poronttyal, mint ahogy Benivel:

Feltétlenül meg fogom tudakolni a köldökzsinór hosszát - legalább úgy kábé...

Furcsa lehet, hogy egy ilyen témával indítok - ez nem toplista, csupán időrendben próbálok haladni. A köldökzsinóros infó azért fontos, mert mint szülés után kiderült, Beni köldökzsinórja kb. 8 (!!!) cm-es volt! Ez baromi rövid. És bizony nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szülés során nehezen ereszkedett lejjebb az én drága kisfiam. De hogy erről nekem miért nem szóltak előre, arról fogalmam sincs, ugyanis ezt sima ultrahang vizsgálattal meg lehet saccolni...Persze, zöldfülűként nem kérdeztem rá, ám második (és majd egyszer sokadik? :)) alkalommal már nem fogom elfelejteni.

Jobban rákészülök a vajúdásra - ki tudja, lehet, hogy másodjára is gigahosszú lesz...

Kb. 12 órát vajúdtam. Hát, igen, ez egy fél nap! Szülés előtt nem is nagyon foglalkoztam ezzel a vajúdás témával, gondoltam, majd hipsz-hopsz túlleszek rajta, fájogat egy picit, kibírom...Előzetesen az igazi mumus számomra maga a szülés volt. Az igaz, hogy az is durva, de hát a 13 órából csak 1 órán keresztül tartott. Szóval szeretnék agyban és lélekben is jobban ráhangolódni a fájások hosszú óráira (na persze az is lehet, hogy másodjára már csakúgy "kipottyan a bébi", de jobb, ha nem erre apellálok...). Zene, légzések, összpotosítás - ilyen lájtos dolgokra gondolok, nyilván nem a transzbaesősizékre, meg ősanyás dolgokra :). Szeretném, ha elmerülhetnék a fájdalomban, nem túlélni szeretném majd, hanem átélni. Basszus, lehet, hogy ez már olyan transzizés, na mindegy...

 

Kérni fogom a gyerekem 

Amikor Beni megszületett, alig tették rám néhány másodpercre és már vitték is el megvizsgálni, vagy ilyesmi. Ez valamiféle bevett rutin dolog lehetett, hogy mivel nagy baba, azonnal csekkolni kellett a vércukorszintjét, vagy ilyesmi...Na de azt nem hinném, hogy ez nem várhatott volna mondjuk fél, vagy akár 1 órát. Egészséges volt, felsírt, szívhang végig oké volt. Tehát nem gondolnám, hogy az első testkontaktust és szopit megérte ezért kihagyni. A második gyerekemet addig oda nem adom senkinek, amíg nem tapadunk egymás bőréhez és meg nem szoptatom. Utána vihetik, de ez nekünk JÁR! ;).

Tápszer? Ne, ha nem muszáj...

Baba (és mama) barát kórházban szültem. Ebből számomra az következett volna, hogy a csapból is folyni fog a szoptatás teljes körű támogatása, a baba-mama egymásra hangolódás segítése. Nem panaszkodom, tényleg jól teltek a kórházi napjaim, kedves nővérekkel és dokikkal. DE! Azért jó lett volna, ha nekem, a mit sem tudó, kezdő anyukának nem azt próbálják az agyamba vésni, hogy mint a katonatiszt, 3 óránként etessek azonnal az első perctől, DE azért egyen is eleget a gyerek, hogy ne sárguljon be, EZÉRT adjak neki még tápszer pótlást...Nos, most már tudom, hogy ez az elv több sebből vérzik. Először is: ha azt akarom, hogy beinduljon a tej rendesen és a gyerek egyen is eleget, akkor erre a legjobb módszer az, ha kb. non-stop cicin van. Ha a folyamat természetes alakulásába bezavarok a tápszerrel, CSAK azért, hogy 3 óránként szoptathassak, az egy jó nagy baromság. Félreértés ne essék, semmi bajom a tápszerrel. De ha minden klappol, a gyerek cicizik, nekem pedig dől a tejem, akkor mi szükség a tápszerre? Miért kéne kockáztatnom az anyatejes táplálást a 3 órás rendszer miatt? És jöttek a nővérkék a tápszerrel, nyomatták, hogy tessék, itt van, adjak belőle a gyereknek...Persze, hogy adtam, azt se tudtam mi fán terem a csecsemőgondozás...Hát, a következő gyerekemmel - ha minden biológiai és egyéb tényező stimmelni fog - biztos, hogy nem fogok ilyen baromságot művelni.

Rendszeresség rugalmasan...

A napirend kialakulását/kialakítását fontosnak tartottam és ezzel a jövőben is így leszek. Látom, hogy így kiszámíthatóak a nappalok és többnyire az éjszakáink is. Látom, hogy sokan elkötelezett hívei a kötődő(nek nevezett) nevelésnek, vagy csak belecsúsznak ebbe valahogy. És szétesett, hulla anyukákat látok, akik a gyerek nélkül akár fél év után se tudnak egy métert se megtenni. Én ettől begolyóznék, és ezáltal vélhetően a gyerekem is. A jól kialakított napirend számomra nyugalmat ad, szinte soha nem késünk el sehonnan, és van szabadidőm is. DE! Úgy érzem, hogy a szülősködés legelején teljesen feleslegesen paráztam rá olyan dolgokra, hogy na akkor most ha a gyerek nem pont akkor ébredt fel, mint amikor szokott, akkor jaj mi lesz...Ha nem pont akkor és annyit evett, mint szokott, akkor úristen...Szóval kissé rágörcsöltem az órára, a mennyiségekre, ami totál baromság és csak stresszt szül. Szóval: take it easy. Van rendszerünk, de ha néha megborul, akkor dinamikusan kezelem. Ha a gyereknek szar napja van, akkor lehet, hogy többet kap cicit. Na és? Ettől még nem élünk káoszban...

Szoptatás/etetés bárhol, bármikor!

Emlékszem, az elején hogy paráztam, hogy a napi sétából nem érek haza, mire megéhezik a gyerek :). Vagy épp a belvárosban lófráltunk, etetés idő volt és képes voltam beülni vele a koszos-büdös pelenkázós mosódba a plázában...Mai szemmel nézve ez már inkább vicces, de akkor nagy stressz volt ám! Most már nem nagyon érdekel ez a dolog. Van egy szipi-szupi hordozókendőm, abba behuppantom a gyereket és szoptatok egy padon, étteremben, akárhol. Ha valaki beszólna? Hát...csak próbálja meg :). Ugyanez a helyzet a sima kajával is. Leülök, felpattintom az üveget és etetek. ENNYI!

Nem alszik napközben? Hát akkor kiteszem játszani...

A különféle babás szakirodalom "fantasztikus" táblázataiba szerintem minden anyuka beleőrül az életében legalább egyszer...Ezek az irományok fehéren-feketén közlik, hogy milyen korban hányszor és mennyit alszik egy átlagos baba. Ja, hogy nincsenek átlagos babák? Hát ez az...De amilyen könnyű ezt leírni, olyan nehéz a valóságban elfogadni! Nekem legalább fél év kellett hozzá, vagy még több. Talán még most is bezavar nálam néha a dolog. Szóval Beninél a nappali alvás elég ad hoc jellegű. Sose volt egy nagy durmoló művész. Én pedig paráztam. ""Nem aludt 2 órát, csak 1-et." "Most csak 2-szer aludt a 3 helyett." "Most kéne álmosnak lennie, de még mindig ordít, ha le akarom tenni aludni." Stb. Idegőrlő! Viszonylag új hozzáállásom (remélem megmarad...): nem alszik? Na puff neki, akkor kiveszem és molyol tovább, vagy felkötöm a hátamra, whatever. Majd alszik, ha álmos. Persze, tudom, hogy az idegrendszer fejlődéséhez elengedhetetlen a sok alvás, de ha ezen görcsölök, akkor mindkettőnk idegrendszere szétmegy, az tuti. Ugyanmár, semmi nem történik, ha a táblázatban szereplő 2x másfél óra helyett mondjuk egyszer 20 percet, aztán még mondjuk 1 órát alszik a gyerek...másnap meg lehet, hogy 3x 1 órát...

Ordít az utcán, vagy az étteremben? 

Nagyon féltem ettől! Úristen, minket néznek az emberek, sutyorognak a hátunk mögött, hogy milyen anya vagyok...Bevallom, most is baromi szar, ha a gyerek egy emberekkel teli helyen kezd el üvölteni. De hát minden baba ilyen, nem az enyém UFO. Ez van...emiatt fog a franc itthon kuksolni. Ha sír, hát sír, majd ölbe veszem és előbb-utóbb megnyugszik. De ha már itt tartunk: komolyan nem értem az embereket! Miért kell megbámulni egy anyát a síró gyerekével? Ez olyan ritka? Ez olyan furcsa? Egyszerűen nem értem. De nem baj, most már nem is érdekel :).

Ha más van vele, és nem én, az a valaki is képes megoldani a problémát legtöbbször.

Ezt nem tudtam jobban megfogalmazni, szorri (meg már éhes vagyok és mennék vacsizni, nincs erőm agyalni :D). Szóval az elején, amikor itthon hagytam anyuval, anyósommal, vagy akár az apjával, egyszerűen kiakasztott a gondolat, hogy te jó ég, mi van, ha sírni fog. És tudjátok mi van ha sír? Akkor az a valaki, aki vele van, ölbe veszi/játszik vele/akármi...Példa: esténként a gyerek elég kiszámíthatóan alszik úgy 7-től 10-ig. Én ilyenkor néha lelépek kicsit. Hihetetlen parám volt, hogy ha valamiért mégis felkel hamarabb, akkor úristen mi lesz...És egyszer ez be is következett. Tudjátok mi történt? SEMMI! Hazaértem és addig szuperül elszórakoztatták egymást a nagyival...

 

Hát ennyi voltam mára :). Hamarosan jelentkezem egy kifejezetten Benis poszttal!

2014-ben fedeztem fel azt, hogy...

(igen, ez egy tipikus tizeslista)

1. a várandósság legnehezebb része nem a nagy pocak cipelése, hanem maga a várakozás. És ami néha még ennél is elviselhetetlenebb: az ismerősök várakozása! "Még mindig egyben vagy? Ez normális, hogy még mindig nem szültél? Na, mi a helyzet???" 

57625260_1.jpg

2. a fájdalom, amelyet a szülésig ismertem, csupán szelíd kényeztetés volt. No comment, senkit nem akarok ijesztgetni, de azért na. Legyünk őszinték.

3. az ártatlannak tűnő gyereknevelős fórumok/netes csoportok sokszor hatalmas elvbéli háborúk színterei. Cuki, összetartó anyucik? Ugyanmár :).

4. egy másik emberi lény kakijának, büfijéneknek, pukijánaknak LEHET szívből örülni. Péntek éjjel éjfélkor. Egy sötét szobában. Legalább egy tucat gyerekdal eldúdolása után. Miközben a gyermek apja Google-be pötyögve próbálja megfejteni, miért ordít a ded.

5. a kora reggel nem reggel 7-et, hanem 4-et jelent. És a késő este nem az éjfél, hanem a 9. Az "aludtam végre egy jót!" nem 8-10 órát, hanem 4-6-ot jelent egyhuzamban. A nyugodt éjszaka általában egy hajnali ébredést jelent, ha a gyerek cicizés után közvetlenül vissza is alszik.

6. az esti kiruccanás egy 2, jó esetben 3 órás vacsi egy közeli étteremben, maximum 1 pohár borral/sörrel. ÉS mégis jobban értékelem, mint boldog leánykorom átlagos, szétesős hétvégéit, amelyek átlagosan úgy éjfél körül kezdődtek és sokszor úgy reggel 6-ig tartottak...Na jó, azért egy este a Szigeten beficcent ;).

vs.png

7. a "leugrunk a boltba és sétálunk egy picit csakúgy" azt jelenti, hogy jóval az indulás előtt összeírom, hogy mi kell a boltból. Majd összerakom a séta-szettet: min. 2 db pelus, pelenkázóalátét, popsikrém, kézfertőtlenítő zselé, min. 3 db textilpelus, egy csomag nedves törlőkendő, zsebkendő, pár pici játék, váltás ruci. Felöltözök normális szerkóba, mert SOHA nem vagyok hajlandó macinaciban és kinyúlt pulcsiban kitenni a lábam az utcára. Anya vagyok, nem viziszörny :). Majd megetetem a gyereket, büfiztetem, átpelenkázom, felöltöztetem. Ha sok a dolgom, babakocsival megyünk, mert ennek lehet pakolni az aljába és lehet fel-le öltöztetni Benit meleg/hideg függvényében. Ha csak elugrunk a közelbe és hosszasan azonos hőmérsékleten leszünk, valamint nem órákról van szó akkor sok esetben valamelyik hordozónkat választom. Babakocsis opciónál lemegyek a garázsba, ajtó fel, mi pedig kigurulunk. Hordozónál ugyanez, csak a ház kapuján keresztül és (szerencsés esetben) gurulás nélkül. Újabban mindezt úgy 1 óra alatt teljesítem, kezdetekkor volt néha akár 2 óra is, főleg, ha a gyerek pontosan a felöltöztetést követő másodpercekben megajándékozott egy friss és meleg kakacsomaggal :D.

8. képes vagyok lazán emelgetni immár 8 kilót, fél kézzel, miközben a fülem és a vállam között mobiltelefon van, a másik kezemmel pedig kenyeret kenek és eközben néha le is kell guggolnom egy-egy leejtett cuccért. Most már szitkozódás helyett csak nevetnék, ha aerobic órán a fél kilós kis súlyzócskákkal el kéne végeznem a 4x8-as sorozatokat. Vagy a 100-as guggolást egyenes háttal, súlyzókkal...

9. a babakaja finom! De csak az, amelyiket én készítem :). Az üvegesek ugyanis kb. ugyanolyan ízűek, nem számít, hogy almapüré, vagy paradicsomos burgonya van-e ráírva...És legangyobb büszkeségemre ezt Beni is így gondolhatja, legalábbis a mindig őszinte grimaszok erre engednek következtetni. Ellenben a normális kajakészítéshez szükséges képességem rohamosan leromlott, a fene tudja miért :(. Mi sem illusztrálja ezt jobban, mint amikor a férjemnek csak megemlítem, hogy szívesen főzök neki valamit, mire ő: "Ugyan ne fáradj, inkább rendeljünk valamit!".

 

10. kisbabával az életemben ezek a legjellemzőbb mondataim:

- Innen ugye halljuk, hogyha sír?

- [Időpont: hajnal 3 körül. Helyszín: a sötét hálószoba] Mész, vagy menjek én?

- Ez ugye nem több, mint 2 deci (bor)?

- Szerintem merül benne az elem.

- Már megint nem lehet elférni a fürdőben attól a k*rva babakádtól!

- Nem kéne tévéznie, kapcsold ki!

- Most van elég tejem ! / ?

- Ez most a gyerek volt, vagy te?

- Vidd le a pelusos kukát!

- Benedeeeek, Beni-beni-benikeeee, nézz csak ide!

 

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK! :)

Elmerülés

Megpróbáltam, mert úgy éreztem, máshogy nem megy.

 

A 4-5. hónap iszonyú nehéz volt, én valahogy így éltem meg. Volt egy nap, amikor sírva tologattam a babakocsit, a nappali közepén, mert épp csak abban maradt meg Beni békében. És közben Szabival telefonáltam és zokogva mondtam neki, hogy én nem akarok több gyereket, mert ez nem nekem való, én egy szaranya vagyok és ez az egyetlen is túl sok nekem. Ráadásul éppen ebben az időszakban úgy éreztem, a tejem se elég, a gyerek sírt, rángatta magát szoptatás közben, sokszor egyszerűen az apja kezébe nyomtam és sírva rohantam ki a szobából, kiabálva, hogy nekem ez nem és nem és nem megy, elegem van.

Lehiggadtam és eldöntöttem, hogy hééé, ébresztő, ezt így nem lehet tovább csinálni, mert pokol lesz mindhármunk élete!

 

Úgy gondoltam, itt az ideje a belemerülésnek. Elmerülésnek, sodrásnak, sodródásnak, belefeledkezésnek. Nem beletörődésnek! Hogy ne az legyen, hogy meg akarom oldani, el akarom simítani, meg akarom változtatni. Hogy ne legyen trauma, ha sír, ha már megint ébred, ha ordít a boltban. Tudtam és tudom, hogy el kell engednem azt, hogy ÉN. Pontosabban: ne az ún. énidő legyen a cél, a minden, a 'Zisten. Mert ha folyamatosan azt várom, hogy már mindjárt jönjönjön az én órám, akkor egyszerűen elmúlik a többi (rengeteg!) óra a napjaimból. Meg kell találnom egy sírós napban is a jót, a szépet, a békét. Rá kell hangolódnom. Ha sír, együtt érzek vele. Ha ezt tartom szem előtt, esküszöm, hogy másképp ölelem, és szerintem ezt érzi. Hogy nem azért ölelem, hogy aztán szabadulhassak mihamarabb és mehessek teregetni, főzni stb. Hanem azért, mert a társa szeretnék lenni, azt akarom, hogy ha problémája, félelme van, soha ne legyen vele egyedül. Eleget lesz velük egyedül az életben, később...Hogy azt érezzem és éreztessem: Beni, bármi is a gond, együtt leszünk túl rajta, akkor is, ha sokszor fogalmam sincs, mi a baj. És nagyon nagyon kell a humorérzék, a lelassulás. A lemondás is, főleg, ha a terveinkről van szó. Hogy mára ezt terveztem, de valami tökre más lett. Jó, persze, nem arról van szó, hogy lemondok valami előre megbeszélt fontos programot, de szem előtt kell tartani egy globális sorrendet: és itt minden esetben a mi közös békénknek és (lelki, testi) biztonságunknak kell első helyen állnia. Nem, nem a gyereknek, nem nekem és nem Szabinak. Hanem így ahogy mondom: nekünk.

Eldöntöttem, hogy nem lesz nyűg a buszon, étteremben sírás. Akkor se, ha közben kihűl a levesem, mert épp fel kell venni őt az ölembe. Ha etetem, nem fogok rinyálni, hogy már megint összemaszatolta magát, hogy a kaja mindenhova fröcsög. Nem fogom le a kezét és odaadom neki a kanalat. Igen, azért, hogy összepacsmagolja magát, aztán leejtse. És esküszöm, a tányért is meg fogom engedni, hogy párszor lelökje. Máshonnan miért tudná, hogy nem szabad? Ugyan, mit mond neki az, hogy nem szabad?

 

Szóval ilyesmiben élünk mostanság. Nem mondom, hogy néha nem tudnék felrobbanni a tehetetlenségtől. De úgy érzem, hogy megélem a napokat, nem teljesítem és letudom. Így olyan jó! És akkor se akadok ki és izzadok le, ha már pufiba öltözve lent vagyunk a kapuban és akkor döbbenek rá, hogy ba*$?+ meg, fent maradt a pléd! Felmegyek érte. Nem rohanva, nem anyázva. Csak simán :). Ja, és nem vagyok a siker mintapéldánya. Ám olyan jó, ha egy nap így sikerül, akár teljes egészében! ;) Remélem, egyre több ilyen lesz...

 

 

Könnyebb

"Az első 6 hét a legnehezebb!"
"Csak az első 3 hónapot éld túl..."
"4 hónapos korig bírjátok ki, utána minden más lesz."
"Az ötödik hónap után már jelentősen kevesebbet sír majd, fellélegezhetsz kicsit."

Én nem mondom, hogy az emberek hazudnak, de vagy az emlékek szépülnek meg, vagy ezek a kijelentések a mi esetünkben egyszerűen nem válnak be! Azt gondolom, hogy - sok szülőhöz hasonlóan - én is abba a hibába estem, hogy mindig, unos-untalan vártam VALAMIRE. Valamire, ami majd elhozza az áttörő változást. Hogy majd nem lesznek random sírások. Hogy sírás helyett inkább kacagni fog többször. Hogy éjjel 12 órát durmol egyhuzamban. Hogy na, ma nincs front, jól fog aludni biztos. Meg hogy ha este sok tejcsit magába cuppogtat, akkor teli pocakkal hosszú órákra elnyomja az álom.
Lineáris fejlődést vártam, nagykönyvben megírtak szerint fejlődő gyereket. Közben persze mégse, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy minden baba más és más...És hogy ez így van jól. Meg általában is: minden ember más és más, felesleges az összehasonlítgatás, méricskélés és társai. MÉGIS mindig mindenki ezt csinálja, tudom, tudod, tudjuk. Ha nem így lenne, ugyan miért léteznének azok a kérdések, amik mindenképpen valamilyen viszonyításra utalnak:
- Átalussza már az éjszakát?
- Hányszor eszik egy nap?
- Mennyiket eszik?
- Sokszor sír?
stb.
És habár szinte mindenki hangoztatja, hogy igen, valóban minden gyerek más és más, a mérce, a "verseny" azért működik. Lépten-nyomon belebotlok a gyerekorvosnál, a netes fórumokon, a másik anyukákkal folytatott átlagos beszélgetés közben, a rokonok gyereknevelős sztorijaiban. Hiába szögezi le minden, valamire való, korszerű szakkönyv/honlap azt, hogy csak a saját gyereked egyéni fejlődésére figyelj, azért mindenhol találhatunk megállapításokat különböző fejlődési mérföldkövekről, vagy "ebben a korban már...", "ekkorra már biztosan...", "az ennyi idős babákra jellemző..." kezdetű mondatokat. Nem beszélve a különféle táblázatokról, súlykalkulátorokról...
Félreértés ne essék, biztos vagyok abban, hogy kellenek iránymutatások, alapvető információk, amelyek alapján tudom, hogy a gyerekem egészségesen fejlődik. De fogalmam sincs, hol van a határ az éppen elég és a már túl sok, már-már frusztráló, kényszeresen körömrágásra késztető információ mennyiség között. És ha még tudatosan el is zárkózok az effajta összehasonlítgatásoktól, azért - és itt most elsősorban a kisbabás anyákra gondolok - tegyük a szívünkre a kezünket: ugye ismerős az érzés, amikor szinte felrobbanunk, hiszen másoktól azt halljuk, hogy az ő gyerekük már réges-régen, békében átalussza az éjszakát (miközben a mi kölkünk van, hogy óránként óbégat)? Vagy amikor valaki gyereke szépen kialakított és kiszámítható napirendben éldegél, míg a saját gyerek olyannyira rapszodikusan működik, hogy nemhogy a napot, de még az adott órát se lehet megtervezni vele. És itt ugyan kit érdekel már a "mindenki más ütemben fejlődik" kezdetű mondóka.
Így van ez a szülés utáni női testtel is. Mindenki azt hangoztatja: ugyan már, most ne azzal foglalkozz, hogy nézel ki, egyél amennyi csak jól esik, hisz' kell az energia, és a nagy mennyiségű, egészséges anyatej. Aztán persze mégis előjön a ki hány kilót adott le szülés után, meg a sajnálkozás, ha valakin maradt felesleg (vagyis ezesetben az emberek hajlamosak a férjeket sajnálni, de ez egy külön posztot is megérne...). És valljuk be, Rubint Réka ezesetben egyáltalán nem inspiráló, hanem inkább szorongást kelt, pláne egy olyan nőben, aki a gyerekétől 1 percre sem tud elszakadni, hogy mozogjon, annak evési/alvási/bármilyen szokásai miatt, vagy egyszerűen bárhogyan is küzd, nem hogy nem mennek le azok a plusz kilók, de még inkább jönnek felfelé.
Szóval...hogy könnyebb-e most, mint az elején? Nem. Kifejezetten nem könnyebb. S hogy ölni tudnék-e az irigységtől, amikor valaki arról számol be, hogy egy állandóan mosolygós, békésen alvó gyereke van? Bizonyosan. S hogy igazat beszél-e ez az anyuka? (Remélem) nem :D.

Alma

Hosszas vívódás, hozzáértők kikérdezése és a net tüzetes átnyálazása után úgy döntöttünk, hogy Benivel elkezdjük megismertetni a rendes ételeket. Igazából azért esett a választásunk a 4 hónapos korra, mert ez egy ésszerű középútnak tűnik az ultrakonzervatív és számomra nagyon meredek 6-8 hetes kezdéshez képest, viszont a legújabb trendet, ami a 6 hónapos kor, én már nagyon későnek tartom. Ugyanis eltökélt tervem, hogy szépen lassan haladjunk az újdonságok megismerésével, ezt az ütemet 6 hónaposan már nehezen tudnám tartani úgy érzem. A lényeg, hogy ha bizonyos kajákat túl hamar, vagy túl későn ismer meg a baba, abból könnyen allergia lehet.

Sajnos nagyon könnyű elkavarodni a hozzátáplálás útvesztőiben, mi még csak most kezdtük, de már úgy érzem, elakadtam :D. Messze van még a szalonnás rántotta...

Szóval: szombaton elérkezett az almaevés. Beni nagyon szerette, és számomra abszolút meglepő volt, hogy még csak egy kicsit sem méltatlankodott, nem nézett furcsán, úgy ette az almát, mintha ez már a sokadik alkalom lett volna az életében. Alig lehetett leállítani, még nyekergett is, amikor 4-5 kiskanálnyi adag után abbahagytuk - azért elsőre ennyi is bőven elég volt :).




Ma pedig már 2 db almát kanalazott be a drágám, 1-et délelőtt nyersen, 1-et pedig kora délután megpárolva. A lelkesedés pedig töretlen :).

Sajnos a legkitartóbb igyekezetem (és Beni igyekezete) ellenére is csökken a tejmennyiségem az utóbbi hetekben :(. Elképzelésem sincs, hogy ez mitől lehet, viszont a gyerek nem éhezhet, úgyhogy holnaptól megérkezik az újabb étek: a főtt-turmixolt krumpli :).

Exkluzív fotók első kézből :)

Facebook-ra fel nem töltött fotók az érdeklődők számára: (már így is több ott a fotó a gyerekről, mint ami egy nem-érdeklődő számára elviselhető lehet :) Bocsi...)

Voltunk Miskolcon Anyuéknál. Itt ismerkedik az ideiglenes alvóhellyel :).

Fizikus professzor fej :). Fürdés után, szintén Miskolcon.

"Az új karikás kendőben" szelfi

Gurulás közben

Apaidő

Kis és Nagy szerelmem :)

Ha meg vannak az ujjacskák, lehet chillelni...

Innen szépen ki lettem túrva

Csupaszkodás+fürdés: mindig a nap fénypontja :)

Kis-nagyfiam

Beni okt.1-én múlt 4 hónapos :). S hogy mi történt augusztus óta? Hát először is, véget ért a hosszadalmas antibiotikumos kezelés (ami emiatt volt). Ám a gyerek pocakja csak mostanság jött helyre úgy igazából. Bár még most sem jelenteném ki, hogy teljesen elmúlt a hasfájós időszak, de már határozottan távolodunk tőle :).

Megy már nagyban a gőgicsélés, nevetgélés, sőt: úgy 2 hete megfordult hasról hátra is, és ezt azóta is bőszen gyakorolja. Beszereztünk egy jó nagy járókát is, hogy Mr. Ficánkolót biztonságos keretek közé helyezzük és nekem se kelljen egész álló nap az elguruló kis golyómat visszagurítanom a játszószőnyegére, amit mellesleg gyakran mérgelődve vett tudomásul. Én úgy látom, szeret itt lenni, jól elmolyolgat: nyúlkál a játékai után, egy-egy tárgyacska megfigyelésével igen hosszú időt tölt el, és ha az aktuális látvány már untatja, arrébb kúszik. Van úgy, hogy akár egy teljes órát is vígan elvan itt. Néha összemosolygunk, konstatálja, hogy jelen vagyok, majd folytatja felfedező tevékenységét :).



Az éjszakáink is nagy változáson mennek keresztül: voltak már átaludt éjjelek, ám azért még mindig jellemzőbb az egyszeri ébredés, amit mi a kezdődő fogzásnak tulajdonítunk, ugyanis az evés abszolút nem nyugtatja meg. Erőteljesen rágcsálja az öklét, nonstop nyáladzik és "mozgásba lendült" az ínye is. (Úristen, lassan leérettségizik és kirepül a gyerek, mi lesz velünk :D).

Voltunk múlt héten a dokinéninél, akivel megbeszéltük, hogy elkezdjük a gyümit! Eme jeles eseményre ma fog először sor kerülni....Képes beszámoló (tényleg!) hamarosan :).

Anyu bulizik

Meg volt az első nagyobb kiruccanásunk Szabival kettesben: elmentünk a Szigetre aug. 14-én du. 5-éjfélig. Anyu maradt itthon Benivel, és lefagyasztott tejcsivel etette meg. Nem tudtuk, hogy mi fog ebből kisülni: elfogadja-e, vagy sem, kanálból, itatópohárból, vagy épp cumisüvegből kell-e majd neki adni. Végül a világon semmi gond nem volt, kiskanálból és itatópohárból simán becuppantotta a kis adagjait és aludt :). Legalábbis felénk így lett kommunikálva a dolog :P.

És hogy milyen volt a gyerek nélkül? Hát, hm, hogy is mondjam. Az esemény előtti napokban már éreztem, hogy izgulok, járt az agyam: hogy lesz? mi fog történni, ha sír és én nem vagyok ott? mi lesz, ha nem fogja elfogadni nem-ciciből a tejet? Ám igazából az összes kérdés az egyetlen, legfontosabb kérdésben gyökerezett: jó anya vagyok-e annak ellenére, hogy ott hagyom a gyerekem valaki mással azért, hogy én bulizhassak? És bizony az izgalom is magamra irányult: hogy fogom nélküle kibírni ennyi ideig?

Az első kérdés kapcsán arra jutottam az este végén: igen, jó anya vagyok. Nem akarom, hogy az anyaság okozta fáradtság, néha fásultság stb. ledöntsön és ezért egy idegbeteg, frusztrált anyja legyek a gyerekemnek. Feltöltődött, felszabadult anya szeretnék lenni, amihez néha le kell csatlakoztatnom a gyerekemet magamról. És hogy nehéz volt-e? NAGYON!! Ahogy itthonról kiléptünk az ajtón, már éreztem, hogy ajjaj ez kemény lesz...Legszívesebben magammal vittem volna egy hátizsákban. De ekkor már nem volt visszaút, elindultunk. Erőből, muszájból, magunkat győzködve. Ám tudtam, hogy ez most kell.

És szuper volt!!! No meg persze egészen más élmény is. Kimaradt a jóöreg alapozós-felesezős rész és úgy 10 percenként a telefonomat figyeltem, ugrásra készen, hogy ha anya szól, hogy baj van, azonnal rohanjak haza :). Nyilván nem volt semmi gáz.



Ez az egész nekünk volt nagy esemény és nem Beninek. És hjajjj mennyi minden szól erről ebben az egész gyereknevelős témakörben...

Magyarázkodás

Hoppá, majdnem 2 hónapja írtam utoljára!!! Kissé elszaladt az idő :). Rengetegen kérdeztétek, hogy mikor lesz már új bejegyzés, ezen nagyon meglepődtem. Hisz' azt gondoltam, hogy a szűk családon kívül úgy igazán senkit nem érdekel egy muter blogja az uncsi, gyerekneveléssel kapcsolatos kiakadásokkal, okoskodásokkal, világmegváltó elméletek részletezésével...

Ez annyira jól esett és egyben nyomást is gyakorolt rám, hogy igenis vegyem a fáradtságot és írjak. Köszi srácok :). Mostanában valahogy nem vitt rá a lélek, hogy írjak, másrészt pedig elromlott a gépem, táblagépről pedig utálok írni. Annak nincs meg az a billentyűkattogós hangulata, egyszerűen nem érzem a ritmust. Ez valami olyasmi dolog, hogy papírról is jobban esik olvasnom, mint e-book olvasóból...A fílingen van a hangsúly :).

Nos, akkor mesélek, nem ígérem, hogy az elmúlt 2 hónapról részletes beszámolót írok. Valószínűleg csapongani fogok, bár aki olvassa a blogot, már megszokhatta a néha igencsak össze-vissza repkedő stílust...

Utálom

Valami részletes és alapos koncepció mentén felépített posztot szerettem volna most írni az alábbi témáról. Pár napja, vagy lehet, hogy pár hete is sokat jár az agyam rajta. De mivel nehéz napokat élünk meg most Benivel (antibiotikumot kap továbbra is, ez eléggé megviseli a kis pocakot és soooook sok a sírás), se időm, se erőm nincs most egy kerek-egész vélemény kifejtésre, szóval csak csapongva írok. Tekintsétek vázlatnak, később (100 év múlva?) szeretnék erről majd kicsit bővebben is irkálni.

Szóval.

Torkig vagyok. Mivel is? Kezdjük az elején. Már a terhesség alatt is - mint már arról írtam - rengeteg benyomás, információ éri az ember lányát. Azt se tudja, hova kapjon, mit higgyen/szedjen/vizsgáltasson stb. s mit ne. Aztán a probléma csak fokozódik a szülés közeledtével ("jársz szülésfelkészítőhipnótranszbio jógára??", "tudod már a helyes légzéstechnikát?", "és, hogy akarsz szülni, eltervezted már?!"...). Végül valahogy kibújik a csöppség, anyucimuci terveivel együttműködve, vagy sem és ekkor aztán elszabadul a pokol.

A nő, kezében a gyerekével, egy kör közepére kerül. Körülöttük hatalmas tömeg, őrjítő hangzavar és heves hadonászások. Könyveket, babakocsikat, hordozókendőket, cumisüvegeket is dobálnak a fejük fölött. Minden nagyon hangos és az egész iszonyúan levegőtlen. A gyerek már ordít, vörös fejecskével. Anyuka idegesen "ssssssh-ssssssh édesem", neki is egyre vörösebb a feje és a nagy csittegésben már az egyik szeme tikkel is. Aztán ő is elkezd sírni, szintén vörös fejjel. Ringatása immár ráng(at)ás. A kör szűkül, anya és gyermeke sírását elnyomja a tömeg zsibongása.

Nagyjából így képzelem el egy kezdő édesanya totális kiborulását. Én is kerültem már ennek peremére, hát nem kívánom senkinek. De szerencsére az én kétségbeesésem épp olyan, mint a haragom: túldramatizált és hamar csillapszik, akár a nyári vihar. Ám ez nem mindenkivel van így.

Gondos-parázós-első gyerekes muterként én is falom az internet gyermekneveléssel és gondozással kapcsolatos szegmenseit. Minden problémára rákeresek, mindent elolvasok. MINDENT (igen, a gyakorikérdések.hu-ra is rákattintok és végigolvasom a válaszokat). Számos ember véleményét megismerem, elméleteket, kutatásokat, statisztikai adatokat böngészek. És olykor nagyon felháborodom. Hogy miért? Azért, mert rengeteg szívtelen, képmutató, szemét anyuka van! Sajnálom, nincsenek szebb szavaim. Csúnyábbak lennének még...Ezek a nők készítik ki az arra fogékony, bizonytalan elsőgyerekeseket. Senkin nem könyörülnek meg, és semmilyen témát nem hagynak ki. Amiken a legjobban kiakadok:

- A szoptatás királynői:E hölgyeknek az a mániájuk, hogy az anyatejet helyezik mindenek fölé. Valóban igazuk van abban, hogy eme csodás nedű tökéletes a kisbaba számára. De ezt összekötni azzal, hogy aki nem szoptat, az egy csökkentett értékű édesanya és a gyereke kb. másodosztályú lesz csupán???? Mert hogy sok esetben sajnos ez az ő mondanivalójuk. És sokszor olvasom különböző fórumokon, hogy amikor már igazán nagy vita kerekedik a témából, ezek a "tejes-asszonyok" azzal próbálnak érvelni, hogy dehát a legtöbb tápszerezős anyuka azért nem szoptat, mert félti a melleit, önző stb. Hát pedig én ezt nem hiszem! Szerintem a nem szoptató anyák csupán elenyésző része az, aki tudatosan nem táplálja mellből gyermekét. És még ebből a kevésből is egy nagy hányad szerintem azért nem, mert mondjuk a megélhetés miatt úgy döntött a család, hogy apuka marad otthon a gyerekkel, anyuka pedig dolgozik. Oké, ezutóbbi esetben a lefejt anyatej is opció, de én aztán maximálisan megértem azt a nőt, aki mondjuk napi 8 óra gürcölés után nem a fejőgéppel akar kettesben lenni, hanem a kisbabájával. A legszomorúbb az, hogy ezek a szívtelen dögök nem gondolnak bele abba (vagy még szomorúbb: lehet, hogy teljesen tudatosak...), hogy együttérzés nélküli, szigorú és lesajnáló mondataikkal mekkorát rúgnak anyatársaikba, akiknek pedig épp elég kínszenvedés volt annak felvállalása és elfogadása, hogy képtelenek anyatejet termelni. Szörnyű azt olvasnom/látnom/hallanom, hogy mennyi nő érzi ezért rosszul magát, képzeli saját magát egy romhalmaznak, anyaságra alkalmatlannak! Hogy kellemetlenül kell érezniük magukat, szánakozó fejeket kell látniuk maguk előtt, amikor megkérdezik tőle a szokásos (egyébként baromi idegesítő) kérdést: és tudsz szoptatni?, melyre a válaszuk egy félszeg és elharapott: sajnos nem...Mindezért a társadalom azon tagjai felelősek, akik a tápszert démonizálják, már-már ördögtől valónak tartják. A téma azért is dühít ennyire, mert amikor Benivel kórházba kerültünk, nekem is volt 2 napom, amikor elkezdett iszonyúan csökkenni a tejem. Kétségbeestem, sírtam, álmatlanul forgolódtam éjjel. Mert folyton az járt a fejemben, hogy akkor mostantól csökkentett értékű leszek, a gyerekem pedig sajnálatra méltó lesz a külvilág előtt. És hogy ezentúl a jó anyává válási törekvésem csupán megmosolyogtató, eredménytelen próbálkozás lesz majd, amolyan "tompika-anya" leszek. Ezalatt a 2 nap alatt szembesültem igazán a szoptatásnácik hatalmával, rám gyakorolt hatásukkal: majdnem elhittem nekik, hogy a tápszer rossz, a tápszeres anya égetni való. Holott a tápszer az egyik legnagyszerűbb találmány a világon. Gondoljatok csak bele, hány kisbaba életét menti meg, hány édesanya lelke lelhet végre békére (ha hagyják...), amikor a megannyi, ciciből-tejet-elővarázsoló sikertelen próbálkozás után előkerül a tápszer és a gyerek fejlődése végre rendes kerékvágásba kerül.

- A fanatikus kötődők: Rengeteg köztük a szoptatás-királynő, nem véletlenül. Ezek a nők teljesen rá vannak csavarodva arra, hogy ha a gyerek nem alszik a szüleivel, akkor bizony jól el van cseszve az élete örökre és minden negatív tulajdonsággal rendelkezni fog, amivel csak lehetséges, de jó esély van arra is, hogy sorozatgyilkos lesz majd. Itt leszögezném, hogy az égvilágon semmi bajom nincs a kötődő neveléssel. A bajom azokkal az elvakult emberekkel van, akik nem fogadják el azt, hogy nem csak az működik, amit ők gondolnak a gyereknevelésről. Akik azt hirdetik, hogy kiságyba csak az teszi a gyerekét, aki önző. Sőt, a  külön szoba hallatán már el is fehérednek és kb. a szívükhöz kapnak...Akik anyaságra/szülőségre alkalmatlannak tartják azokat, akik mondjuk a szülői ágyban éjszakai dumálásokat, szexet, szétterpeszkedős-forgolódós alvást akarnak és nem a gyerek szuszogását hallgatni annak akár 5-6-7-... éves koráig, megfeszülve az ágy egyik pici sarkában. Számomra az együtt alvás ugyanis ezt jelentené. És kéremszépen, ne legyek már ezért gonosz, felelőtlen, akármi. Én egyszerűen másban hiszek, másképp képzelem el a kötődést a gyermekemhez. Szabad másképp gondolkodnom ugye? Megkegyelmeztek nekem, nekünk, másképp gondolkodóknak, kedves együttalvó anyák? Egyébként egy viccnek tartom, hogy a gyerek igényeit a középpontban tartó, állítólagosan kötődően nevelő anyák között mennyi, de mennyi olyan van, aki a gyermeknevelésben tanúsított rugalmasság (?) és szabadság (?) ellenére milyen korlátolt, elítélő és távolról sem toleráns személyiség úgy egyébként. Hogy fogtok így nyitott, szabad, előítéletektől mentes embereket nevelni drágáim?! Én itt érzek kurvasok némi ellentmondást azért...

- A hordozó tudósok: Kattanásuk tárgya, hogy a gyereknek csak és kizárólag az anyján van a helye. Az teljesen kizárt dolog, hogy egy babakocsiban jól érezze magát...Én is nagyon pártolom a hordozást, van is hordozókendőnk és egy csatos hordozónk, amelyeket előszeretettel használunk. De van babakocsink is, mert sokszor meg ez a praktikus. És egyáltalán nem gondolom, hogy ezzel ártok a kisbabámnak, aki nem mellesleg igen jókat tud aludni a babakocsiban (is), nekem pedig nem szakad le a hátam közben.

Néhány facebook-os hordozós csoportban is benne vagyok. Bevallom őszintén, néha csak azért olvasgatom a posztokat és kommenteket, hogy legyen min elcsodálkoznom, olykor mosolyognom. Sokan ugyanis olyan hévvel, indokolatlan indulattal és semmirekellő okoskodással fröcsögnek a "mások" ellen, hogy az már-már szürreális élmény. Kik azok a "mások"? Hát a babakocsisok, meg a kengurusok! Akik legalább annyira keveset érnek anyaként, mint a tápszeresek, ugyebár...A legviccesebb talán az, amikor megy a nagy egymásra licitálás, hogy kinek a gyereke utálja jobban a babakocsit, így meg úgy üvölt benne stb. :). Na meg, hogy ki mikor és hogyan szólított meg egy kengurus anyukát, hogy felvilágosítsa arról, hogy gyermekét egészségtelenül cipeli. Ezutóbbinak a célját egyébként jónak is tartom, de el tudom képzelni, egyesek milyen stílusban teszik mindezt...A fórumokon leírt beszámolók hangvételéből ítélve nem sok szépre s jóra (és emberire) követeztetek (persze lehet ezt szépen is, gondolom. Vagyis remélem...).
Csak hogy képbe legyen a kedves Olvasó: a kenguru - népszerűsége ellenére - nem egészséges a babának, mert nem jól tartja a gerincét (röviden). Ehelyett pl. a hordozókendő és SSC hordozó a jó választás.

a hordozó tudósok rémálma: kifelé néző kengurus bébi
Ez egy SSC hordozó - egészséges, szép s jó :)

 

És végül, minden babahordozás királynője, a hordozókendő. Ezernyi fajtával, kötéssel, mindennel, ez csak egy példa a sok közül.


- Az oltás-parások: Kis csoport, sok összeesküvés elmélettel. Hogy az oltások csak a gyógyszergyártó cégek miatt vannak. Meg hogy elcseszik a gyerek immunrendszerét. Meg hogy aki beadatja, az minimum tudatlan primitív, de inkább kegyetlen anya...Na persze azzal én is egyet értek, hogy nem kell a gyereket nyakra-főre oltani mindennel, de szerintem van azért jópár hasznos, ez ép ésszel belátható - akkor is, ha ezzel a csúnya kapitalizmust éltetem...

- A görcsös fejlesztők: "Gerzsonka most töltötte a két hónapot és képzeld, az apja megtanította pezsgőt bontani és deriválni! A tied miket tud már?", "Pirike még csak 4 éves, de már angolul álmodik éjjelente!" Ez elég ismerős lehet, talán a legtipikusabb típus a naiv anyuka körül álló, hangos kör tagjai közül. Terrorizálásának módszere a folytonos összehasonlítás és versenyeztetés. Nagyon sokszor lehet velük találkozni az olyan anyukás netes fórumokon, ahol a szegény, kétségbeesett anyuka megkérdezi, hogy baj-e az, ha a babája mondjuk nem figyel a hangokra, vagy nem fókuszál a szemeivel x korában. Erre jönnek ezek a nőszemélyek és mézes-mázosan :)), csupa :)) mosolygós :))))) szmájlival :) megtűzdelve elújságolják, hogy az ő hasonló korú gyerekük már mi mindent tud. Ahelyett, hogy hasznos tanácsokkal látnák el szegény, halálra rémült anyukát. Rosszabb esetben azt is hozzáteszik monológjukhoz, hogy "hú, szerintem ez elég nagy baj, nézesd meg...". Meggyőződésem, hogy ez a csoport az, amelynek tagjai már 1 hetesen angolra hordják a gyereket, suliban az összes szakkörön ott kell majd gubbasztania a gyereküknek. És persze ezek alkotják az olyan full lúzer anyák csoportját, akik képesek a 16 éves, gimis gyerekük tanárához bemenni és könyörögni, hogy adják már meg Pistikének a négyes helyett azt a rohadt ötöst, mert a Pisti úúúúgy tudja, annyira rendes gyerek ez a Pisti, úgy keni-vágja azt a matekot, had legyen már meg az a kitűnő bizonyítvány.

Hát Drágáim, kicsit hosszabbra sikeredett ez a poszt, mint gondoltam előzetesen, bár el is tartott 1 napig, amíg befejeztem. Benike épp alszik. Kihasználom ezt a kis szabadidőt és megiszok Szabival egy alkoholmentes sört, asszem, mára kipuffogtam magam kellőképpen :).