Meg volt az első nagyobb kiruccanásunk Szabival kettesben: elmentünk a Szigetre aug. 14-én du. 5-éjfélig. Anyu maradt itthon Benivel, és lefagyasztott tejcsivel etette meg. Nem tudtuk, hogy mi fog ebből kisülni: elfogadja-e, vagy sem, kanálból, itatópohárból, vagy épp cumisüvegből kell-e majd neki adni. Végül a világon semmi gond nem volt, kiskanálból és itatópohárból simán becuppantotta a kis adagjait és aludt :). Legalábbis felénk így lett kommunikálva a dolog :P.

És hogy milyen volt a gyerek nélkül? Hát, hm, hogy is mondjam. Az esemény előtti napokban már éreztem, hogy izgulok, járt az agyam: hogy lesz? mi fog történni, ha sír és én nem vagyok ott? mi lesz, ha nem fogja elfogadni nem-ciciből a tejet? Ám igazából az összes kérdés az egyetlen, legfontosabb kérdésben gyökerezett: jó anya vagyok-e annak ellenére, hogy ott hagyom a gyerekem valaki mással azért, hogy én bulizhassak? És bizony az izgalom is magamra irányult: hogy fogom nélküle kibírni ennyi ideig?

Az első kérdés kapcsán arra jutottam az este végén: igen, jó anya vagyok. Nem akarom, hogy az anyaság okozta fáradtság, néha fásultság stb. ledöntsön és ezért egy idegbeteg, frusztrált anyja legyek a gyerekemnek. Feltöltődött, felszabadult anya szeretnék lenni, amihez néha le kell csatlakoztatnom a gyerekemet magamról. És hogy nehéz volt-e? NAGYON!! Ahogy itthonról kiléptünk az ajtón, már éreztem, hogy ajjaj ez kemény lesz...Legszívesebben magammal vittem volna egy hátizsákban. De ekkor már nem volt visszaút, elindultunk. Erőből, muszájból, magunkat győzködve. Ám tudtam, hogy ez most kell.

És szuper volt!!! No meg persze egészen más élmény is. Kimaradt a jóöreg alapozós-felesezős rész és úgy 10 percenként a telefonomat figyeltem, ugrásra készen, hogy ha anya szól, hogy baj van, azonnal rohanjak haza :). Nyilván nem volt semmi gáz.



Ez az egész nekünk volt nagy esemény és nem Beninek. És hjajjj mennyi minden szól erről ebben az egész gyereknevelős témakörben...