Én nem mondom, hogy az emberek hazudnak, de vagy az emlékek szépülnek meg, vagy ezek a kijelentések a mi esetünkben egyszerűen nem válnak be! Azt gondolom, hogy - sok szülőhöz hasonlóan - én is abba a hibába estem, hogy mindig, unos-untalan vártam VALAMIRE. Valamire, ami majd elhozza az áttörő változást. Hogy majd nem lesznek random sírások. Hogy sírás helyett inkább kacagni fog többször. Hogy éjjel 12 órát durmol egyhuzamban. Hogy na, ma nincs front, jól fog aludni biztos. Meg hogy ha este sok tejcsit magába cuppogtat, akkor teli pocakkal hosszú órákra elnyomja az álom.

Lineáris fejlődést vártam, nagykönyvben megírtak szerint fejlődő gyereket. Közben persze mégse, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy minden baba más és más...És hogy ez így van jól. Meg általában is: minden ember más és más, felesleges az összehasonlítgatás, méricskélés és társai. MÉGIS mindig mindenki ezt csinálja, tudom, tudod, tudjuk. Ha nem így lenne, ugyan miért léteznének azok a kérdések, amik mindenképpen valamilyen viszonyításra utalnak:

- Átalussza már az éjszakát?

- Hányszor eszik egy nap?

- Mennyiket eszik?

- Sokszor sír?

stb.

És habár szinte mindenki hangoztatja, hogy igen, valóban minden gyerek más és más, a mérce, a "verseny" azért működik. Lépten-nyomon belebotlok a gyerekorvosnál, a netes fórumokon, a másik anyukákkal folytatott átlagos beszélgetés közben, a rokonok gyereknevelős sztorijaiban. Hiába szögezi le minden, valamire való, korszerű szakkönyv/honlap azt, hogy csak a saját gyereked egyéni fejlődésére figyelj, azért mindenhol találhatunk megállapításokat különböző fejlődési mérföldkövekről, vagy "ebben a korban már...", "ekkorra már biztosan...", "az ennyi idős babákra jellemző..." kezdetű mondatokat. Nem beszélve a különféle táblázatokról, súlykalkulátorokról...

Félreértés ne essék, biztos vagyok abban, hogy kellenek iránymutatások, alapvető információk, amelyek alapján tudom, hogy a gyerekem egészségesen fejlődik. De fogalmam sincs, hol van a határ az éppen elég és a már túl sok, már-már frusztráló, kényszeresen körömrágásra késztető információ mennyiség között. És ha még tudatosan el is zárkózok az effajta összehasonlítgatásoktól, azért - és itt most elsősorban a kisbabás anyákra gondolok - tegyük a szívünkre a kezünket: ugye ismerős az érzés, amikor szinte felrobbanunk, hiszen másoktól azt halljuk, hogy az ő gyerekük már réges-régen, békében átalussza az éjszakát (miközben a mi kölkünk van, hogy óránként óbégat)? Vagy amikor valaki gyereke szépen kialakított és kiszámítható napirendben éldegél, míg a saját gyerek olyannyira rapszodikusan működik, hogy nemhogy a napot, de még az adott órát se lehet megtervezni vele. És itt ugyan kit érdekel már a "mindenki más ütemben fejlődik" kezdetű mondóka.

Így van ez a szülés utáni női testtel is. Mindenki azt hangoztatja: ugyan már, most ne azzal foglalkozz, hogy nézel ki, egyél amennyi csak jól esik, hisz' kell az energia, és a nagy mennyiségű, egészséges anyatej. Aztán persze mégis előjön a ki hány kilót adott le szülés után, meg a sajnálkozás, ha valakin maradt felesleg (vagyis ezesetben az emberek hajlamosak a férjeket sajnálni, de ez egy külön posztot is megérne...). És valljuk be, Rubint Réka ezesetben egyáltalán nem inspiráló, hanem inkább szorongást kelt, pláne egy olyan nőben, aki a gyerekétől 1 percre sem tud elszakadni, hogy mozogjon, annak evési/alvási/bármilyen szokásai miatt, vagy egyszerűen bárhogyan is küzd, nem hogy nem mennek le azok a plusz kilók, de még inkább jönnek felfelé.

Szóval...hogy könnyebb-e most, mint az elején? Nem. Kifejezetten nem könnyebb. S hogy ölni tudnék-e az irigységtől, amikor valaki arról számol be, hogy egy állandóan mosolygós, békésen alvó gyereke van? Bizonyosan. S hogy igazat beszél-e ez az anyuka? (Remélem) nem :D.