A munkahelyemen sokat stresszeltem. Néha már azért stresszeltem - pláne terhesen - , hogy túl sokat stresszelek (ami árt a gyereknek stb.). Sokszor éreztem magam sikertelennek, "sohanemelég"-nek, túl sokszor volt korlátom a "mitszólnakmajdhozzá" és az "eztutihülyeség". Túl sokszor éreztem magamat elveszve, státusz- és szerep bizonytalannak. Az, hogy a pozíciómnak van egy elnevezése, és leírása, távolról sem jelenti azt, hogy a mindennapokban látom és tudom az elvárásokat, a saját hatáskörömet. Végtelenül szorongtam, na. My bad.

A gyereknevelősdivel kapcsolatban is könnyű lett volna végleg elsüllyedni egy hasonló pöcegödörben. Ám a hatalmas különbség, hogy itt egyszerűen nem volt opció az, hogy beburkolózzak a saját kis rettegés világomba. Nem tehettem meg.

A gyereknevelés sokkal inkább hasonlatos egy saját vállalkozáshoz, mint a beosztotti léthez. A saját korlátaimat muszáj vagyok túlszárnyalni, mert ha nem teszem, becsődöl minden és ráadásul nem csak én szívom meg, hanem mindenki más is,aki tőlem - valamilyen formában - függ. Tehát itt nem én függök, hanem tőlem függenek. (Legalábbis ezen a szálon...)

Beni születésével együtt kaptam egy új "munkát": Anya. Leírást ehhez is mellékeltek, nem is egyet. Egyenesen a külvilág nyújtotta át nekem, ünnepélyes keretek között, a többmillió, egymásnak tökéletesen ellentmondó verziót tartalmazó iratot. Gúnyos mosollyal, foghegyről odavetette: "Aztán tartsad befele meg a gyereked is, rosszat ne halljunk rólatok muhahaaaaa...!"

***

Próbálok visszaemlékezni az első napokra. Arra emlékszem, hogy a szülés után hunytam pár órát, majd lezuhanyoztam és rögvest kihoztam a dedet magamhoz, éppen aludt. Az én kis "projektem". És én azon tűnődtem, hogy vajon mi a csudát kell majd csinálnom vele, ha felébred? Nem, nem úgy volt az, hogy könnyes szemmel elnézegettem és alig vártam, hogy felébredjen, hogy mosolyogva, 10 mp alatt átpelenkázhassam, majd átszellemülten rácuppanthassam fájdalmasan zsibbadó és bazinagy dinnyéimre anyatejjel megtelt kebleimre.

Egészen konkrétan féltem a felébredésétől.

Aztán persze eljött az elkerülhetetlen :D. De tökölésre és körömrágásra nem jutott idő, még szerencse! Így hát jobb híján megkérdeztem egy arra flangáló védőnőt, hogy na most akkor mi következik. Mondta, hogy hát szoptassam meg...Látva tanácstalanságomat, inkább megmutatta "A" know-how-t, amiért örökké hálás leszek neki, mivel ha ez szarul sikerül, sok kínszenvedés kiindulópontja lehetett volna. Aztán jött a többi: pelenkázás, fürdetés, egyáltalán: helyesen tartani őt a karjaimban. Aztán a következő "nagy" mérföldkő az egyedül lenni vele itthon. Elvinni sétálni babakocsival, hordozóval. Orvoshoz járni. Beadni az összes vitamint. Megjegyezni a vitaminok neveit. Egyszerűen nem volt idő és erő azon töprengeni, hogy elcseszerintem-e. Mert ha az ember akár egyetlen pillanatra is megáll merengeni, félelemmel telve megkérdőjelezni saját magát, vagy hagyja magát kétségekbe sodorni, akkor összedől a világ. Tényleg. Sose a gondoktól omlott össze a világ minálunk, hanem attól, ha leálltam, vagy leállítottak ahelyett, hogy ha botladozva is, de haladtam volna tovább. Erre is volt példa bőven, a 3.-4. hónap borzalmas volt, megírom majd a sirámaim erről is.

A stressz akkor volt igazán nagy, meggyengítő, elbizonytalanító ellenség, amikor viszonyítottam Benit. A "konkurenciához", számokhoz, könyvben leírtakhoz. Amikor az volt, hogy "még mindig nem alussza végig az éjszakát", "nem gyarapodott az elvártaknak megfelelő ütemben", "nem alszik eleget napközben", akkor nagyon szar volt. Sírtam, ideges voltam, éreztem, hogy szétesik a mi kis családi vállalkozásunk: a gyerek ordít, apa idegesen bújja a google-t, én meg a kettőt egyszerre. A szituáció megkoronázásaként néha még rátelefonáltam anyámra is, ami - bocsáss meg anyukám, de - nem mindig oldotta fel a feszkót, hogy szépen fogalmazzak.

Aztán valahogy beköszöntött az alkalmazkodás, a befelé figyelés. Amikor a külvilágtól kapott útmutatókat már nem is kezeltem szentírásként, ám nem is kaptam tőlük hisztirohamot. Csak eltettem egy jó magas polcra és inkább írtam egyet magamnak, magunknak.

A "saját vállalkozás" nem csődölhetett be az én gyengeségem és félelmeim miatt. Olyan új, vállalkozásvezetési paradigmák lettek a barátaink, mint: legyintés, elnéző mosoly, vállrándítás, "hát jó"- életérzés. Pl. hirtelen jó lett csakúgy létezni a magunk által kialakított rendszerben. Nem begörcsölődni azon, hogy felsír, kiköpi, nem alussza meg azt az x órát, feszíti magát kifelé a babakocsiból stb. Elkezdtem megérezni annak az ízét, hogy milyen jó az, amikor én úgy is jól tudok lenni, ha Ő nincs jól, és ily módon védelmezője tudok lenni, aki nem remeg az idegtől, félelemtől, "szaranyavagyok"-tól, táblázatoktól.

Bocs, hogy sokáig nem írtam, már nem is merek ígérni... :)