A terhesség ideje alatt sokat beszélgettünk arról, hogy a gyereket milyen elvek szerint is kéne nevelni - azaz eleinte csupán ellátni, kielégíteni a szükségleteit ugyebár :). Szóba került az élet számos területe és természetesen az is, hogy mindezt tudatos rendszerbe helyezzük, vagy hagyjunk mindent a maga útján haladni, aztán lesz ahogy lesz...Két kardinális kérdéskört részletezek most, amelyek tulajdonképpen meghatározzák napjainkat:
Evés/etetés
A nagy dilemma itt az volt, hogy a manapság népszerű igény szerinti, vagy a jó pár évtized óta alkalmazott, 3 óránkénti etetés mellett tegyük le a voksunkat. Természetesen mindkét irányelv mellett hihetetlen sok érv és ellenérv, pszichológiai és egyéb egészségügyi kutatási eredmény állt rendelkezésünkre. Az igény szerinti szoptatás - általam megragadott - lényege, nagyon leegyszerűsítve talán az, hogy itt a gyermek szükségletei helyeződnek a középpontba. Ez nem is tűnik bonyolultnak: adj neki enni, ha éhes, had aludjon, amikor álmos, öleld meg, amikor erre van szüksége stb. Számomra itt a legnagyobb dilemma: no jó, de honnan tudhatom egy néhány hetes csöppségnél, hogy mikor épp mi is kell neki? Természetesen csak tippelni lehet, a legelején mindenképp. Így félő, hogy később olyan gyermekem lesz, akinek mondjuk az összes problémájára a kaja lesz a megoldás, a stresszoldás, búfeledés stb. Mert hogy ezek a picikék állandóan a cicin lógnának, hiszen számukra az anyatej nem csupán kaja, pia, de az első számú megnyugtató eszköz is. Ez nagyon is logikus, de az már valahogy sehogyan sem az, hogy mondjuk egy hasfájós, magát degeszre ciciző bébinek még több tejet agyjak, azért, mert éppen sír. Nem szeretném, ha a megnyugvást ezzel kötné össze: a kajával. Biztos, hogy elhallgatna - mert a cici mindig nyugtató, de az esetek többségében félek, hogy mellé lőnék a valódi gond megoldása terén, pláne hosszú távon. Amit viszont fontosnak tartok: ott lenni vele mindig, ha szüksége van rám = sír.
A másik, nevezetesen a rendszeres etetés, megint másból indul ki. Itt az elv megalkotói az elkényeztetésre, illetve annak megelőzésére voltak teljesen rápörögve. Hogy a gyerek el lesz nyalva teljesen, ha úgy mennek a dolgok, ahogyan ő akarja és hogy a szülő a 'zisten, édesfiam, nincs apelláta! Ez persze baromság, hiszen a pici babákat - és egyébként senkit! - nem lehet elkényeztetni azzal, ha az alap szükségleteire "válaszolok". A vágyak, az akarások, és az ezekhez kapcsolódó hisztik már más téma, na de ez a korszak még azért odébb van :). Ez az elmélet, amennyire én jól tudom, egyébként azt a célt is szolgálta anno, hogy a nők minél hamarabb vissza mehessenek dolgozni, építeni a dicső kommunizmust, a gyereket pedig bedobhassák a bölcsibe, már akár 6 (!) hét elteltével, ahol a többi, ugyanilyen rendszerhez szoktatott bébivel együtt, ugyanabban az időben lehessen etetni őket. Csak szép szögletesen, szürkén, futószalagon...A lelki fejlődés(telenség) úgyis csak amolyan úri bolondéria ugyebár...
Szóval mi köszöntük szépen, de egyik elvből se kértünk teljes mértékben. Hanem szortíroztunk. (Nekem egyébként nagyon jó dolgom van/volt, mert anyám rengeteget segített/segít ebben az egész sztoriban, köszi nagyi innen is :).)
Ahogy mi csináljuk: Igyekszünk 3 óránként etetni, illetve éjszaka 4. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ha a gyerek reggel 6 helyett 5-kor már ordít, akkor karba tett kézzel nézünk ki a fejünkből, hanem ekkor természetesen megetetem. Viszont ha korábban nem kel, akkor én se keltem 9 előtt. Ám, ha mondjuk délben evett, akkor délután 3-kor mindenképp megébresztem enni. Emellett elengedhetetlen kellék a mérleg. Én nagyon ellene voltam, mondván, hagyjuk már a hülye számokat, de aztán rájöttem, hogy nagy segítség ám. Az éjszakákat leszámítva szinte mindig mérem, hogy mennyit eszik az én kis óriásbébim :). Így elég nagy eséllyel lehet következtetni arra, hogy ha 2 etetés között ordít, akkor éhes nem igazán lehet, ha tudom, hogy degeszre tömte magát (hiszen tisztában vagyok azzal, hogy az ő súlyával az ő korában mennyi az a "sok" és a "kevés" mennyiség). OK, így a cicire tevést már kizárhatom és marad a ringatás, has simogatás, vagy egyszerűen csak a hosszú-hosszú ölelgetés. De olyan is volt már, hogy tudtam: nem evett annyit, amennyit szokott, így ismét cicire pakoltam. El kell azt is mondanom, hogy Benivel hihetetlen szerencsénk van, mert mintha óra lenne a kis pocakjában: 3, ill. 4 óránként szinte mindig magától jelentkezik kajáért és 20-25 perc alatt bekebelezi a maga "kis" mennyiségét. A mi problémánk így leginkább a hasfájással van, a kis pocok sokat küzd ezzel :(. Mi így ötvözzük az igény szerinti és a rendszer szemléletű elveket. A kajálás után gyakran változik Beni "csipogós játékká", ami neki kicsit idegesítő, de nem fájdalmas, viszont nekünk hihetetlenül cuki :) :
Alvás/altatás
Ismét 2 út állt előttünk - minimum...Egy ágyban vs. külön ágyban alvás. Az egy ágyban, ún. családi ágyban alvás - az igény szerinti szoptatással karöltve -, a
kötődő nevelési elv szerves részei. Ez nekem egyébként rendkívüli módon szimpatikus, hiszen a szülő-gyerek kapcsolat bizalmi részét helyezi a középpontba, amit kisbaba korban természetesen az érintéssel, gyakori testközelséggel és a szükségletek megfelelő kielégítésével lehet a leghatékonyabban elérni. Nyilvánvalóan szembe megy a poroszos, tekintélyelvű neveléssel, ezzel próbálva elkerülni azt, hogy lelki nyomorék, frusztrált, bizalmatlan felnőttet neveljen a szülő a gyerekéből. Ez tök jó, ám nekem nagyon hiányzik ebből a következetesség, illetve a szülők igényei. Másrészt pedig, nem hiszem azt, hogy a gyerekem kevésbé fog hozzám kötődni, ill. kevésbé lesz bizalmi a kapcsolatunk, ha nem alszom vele közös ágyban. Nem hiszem, hogy ezen múlik. Ám a házasságom megromlására és elsivatagosodására nagy esélyt látnék, nyilvánvaló okok miatt...
Kövezzen meg, aki szeretne, de én köszönöm, nem szeretnék egy ágyban aludni egy 5 évessel mondjuk. Ha pedig hamarabb meg akarnám szakítani a közös alvást, még mielőtt ő maga szeretné ezt kifejezetten, mégis mit mondanék neki? Azt, hogy bocs' kicsikém, de már zavarsz? Vagy azt, hogy nos, most már elég nagy vagy? Ugyan milyen érveim lehetnének, amikkel nem zavarnék össze teljesen egy kisgyereket? Aki megszokta, hogy újszülött korától a szüleivel alszik, majd egyszercsak átpakolják őt máshová, és neki fogalma sincs, miért...Szerintem ez borzalmas trauma lehet :(. Én ezért gondolom jobb ötletnek, ha már eleve a külön szobát/ágyat szokja meg. Ám ízlések és pofonok, felhívnám a figyelmet arra, hogy a véleményem magunkra vonatkozik, mások életéhez semmi közöm nincs ;)!
Tehát mi külön alszunk az első naptól: külön ágy és szoba. Ám természetesen az ajtók nyitva, és egymás mellett helyezkedik el a 2 helység, meg persze van légzésfigyelő is.Valamint, nekem van a baba szobában egy szivacsom takaróval, hiszen ha minden kötél szakad, akkor bizony át fogok vándorolni a csöppségemhez és ott alszom nála/vele. Viszont had legyek/legyünk annyira "önző" felnőttek, hogy a saját ágyunkat megtartjuk kettőnk számára. Bocs Beni :).
Azért van együtt szundi is a kanapén :) :
