A címben leírt mondat elég jól összefoglalja az elmúlt 2-3 hetet. Amellett, hogy "vészesen" közelítünk a szülés várható időpontjához, a költözéses macera és izgalom töltötte ki a napjainkat. Ja, és még a rohanós napokat megelőzte egy nagyon jó hangulatú csajos este, pontosan 1 hónappal a kiírt időpont előtt: április 26-án :). Hajni barátnőmnél babaváró bulit tartottunk, elképesztően finom kajákkal, jó hangulatban, kellett ez már nekem nagyon, innen is köszi lányok :*! Aztán a május 1-i hosszú hétvégén elkezdődött az új lakás kifestése...Nagyon jó érzés volt látni, hogy így számíthatunk a barátainkra, ugyanis Szabi velük nyomta le 4 nap alatt a lakás teljes tisztasági festését. Jó a tudat, hogy ilyen emberekkel vagyunk körülvéve, ez számomra egyre fontosabb.

Eléggé átértékelődik ám a barátság fogalma mostanság, nagyon jól látható számunkra, kik azok, akiket valóban érdekel, hogy mi van velem/velünk, akik számára ilyen "uncsi" házaspárként, lassacskán anyuka-apukaként is érdekesek vagyunk, a közös bulikon, ivászatokon, fesztiválozásokon túl is :D Van néhány ilyen fordulópont az életben, amikor néhány arc egyszerűen lemorzsolódik, mert az élet épp úgy hozza, ez néha elég keserű is tud lenni persze. Mert hogy azért az én életemben is vannak/voltak emberek, akikről úgy gondoltam, hogy na ők aztán örökké és mindig, aztán kiderül, hogy ez nem így jött ki. Ilyenkor nincsenek hibások, vagy harag, erre tényleg csak ezt a közhelyes kijelentést lehet elsütni, hogy "ilyen az élet". És ezzel együtt persze mindig vannak meglepetés figurák is, akikről mondjuk néhány évvel ezelőtt nem is hittem volna, hogy mondjuk a legközelebbi barátaim körébe kerülhetnek - vagy én az övékbe, ahogy nézzük.

Visszatérve kicsit a tényszerűbb dolgokhoz:

A festés után elkezdődött a bútorok behozatala. Elég sok új cuccot vásároltunk, ezeket napokig szerelték a család pasi tagjai. Aztán pénteken felkerültek a dobozolt cuccok is, hát biztosan mondhatom h elképesztő és félelmetes mennyiségű cuccunk van! FÉ-LEL-ME-TES!!!! Ijesztő, hogy ennyi tárgyhoz kötődünk...És hát mindennek a kipakolása...horror film volt. No de, ahogy ezeket a sorokat írom, már büszkén állíthatom, hogy otthon-érzés uralkodik a lakásban. Most már érkezhet az én kicsikém, kész a kis szobája. Itt van róla pár kép :) :




Most már nyugalomban várjuk a nagy napot, én is érzem, hogy már nincs sok időm hátra...A doki szerint a Beni 1-2 héten belül megérkezik - ez teljesen optimális lenne :). Szóval nincs más hátra, még csinosítgatjuk a lakást, és várunk-várunk-várunk...

Hihetetlen, de már csak 1 hónapom van a szülés várható időpontjáig! Ma elkezdtem összeállítani a kórházi csomagomat: külön, amiket a szülőszobára viszek és külön, amiket majd a kórházban töltött napokon fogok használni. Közben egy kicsit ráparáztam a dologra, hogy akkor most húú, ez tényleg meg fog történni, fájdalom, szülés, gyerek...te jó ég! Nagyon várom és nagyon félek, kicsit olyan ez, mint a házasság. Persze míg előbbinél a valódi fizikai fájdalomtól és a felelősségtől rettegek, addig utóbbi esetében inkább attól tartottam, hogy a döntés, amit meghozunk, vajon boldoggá tesz-e majd bennünket, nem fogom-e meggondolni magam, mint derült égből villámcsapás, aztán azt is megbánni satöbbi...Nyugtat a tény, hogy a házasságomat jónak ítélem meg, remélhetőleg ez a gyerek-téma is hasonlóképpen fog elsülni :). Szeretem a kisfiamat, ám kicsit tartok attól, hogy - főleg az elején - olyan leszek, mint egy elefánt a porcelánboltban, ám feltételezem, hogy ez így van rendjén és minden (leendő) anyuka így érez.

Itt nincs sorrend, és szerintem az összeírás is hosszadalmasabb lesz, mivel egy csomó dologgal kapcsolatban nagyon elnéző és engedékeny vagyok, kis gondolkodás után hajlamos vagyok értelmet keríteni az értelmetlennek látszó dolgoknak, "valaki számára ezért és azért biztosan hasznos" felkiáltással. Na de akkor íme, néhány tárgy, akikkel nem tudok elnéző lenni:

A terhességem eddigi ideje alatt sok olyan használati tárgy került be az életembe, amik jelentősen megkönnyítették megváltozott/problémás élethelyzeteimet. Még olyan is akad közöttük, amely lehetőséget adott arra, hogy kipróbálhassak valami olyasmit, amit egyébként teljesen vállalhatatlannak tartok... :) A képek illusztrációk, nem a saját dolgaim, lusta vagyok befényképezgetni őket! Szóval:

Néhány szó a gyerekről, aki miatt ez az egész fennforgás történik :). Jelentem, minden a legnagyobb rendben van, hatalmas a pocakom, fiacskám pedig vígan játszadozik a bordáimmal, olyanokat rúg, hogy néha beleremegek, felszisszenek. A 27. héten az ultrahangos nő azt mondta, hogy ez a gyerek vagy el lett számolva és már a 30. hétben járok, vagy nagyon nagy...Ugyanis több mint 1500 grammra becsülték az akkori súlyát. Én őszintén remélem, hogy csak simán nagy, bár mi tagadás, ha ez a költözős cirkusz nem lenne, inkább a másik opcióban bíznék. :) 

Szóval eltűntem, több mint 1 hónapra, a kíváncsiskodóktól ezer bocsánat, ám a következő sorok reményeim szerint alátámasztják elmaradozásom jogosságát. :)

Először is, eladtuk a lakásunkat! Hirtelen, amikor már szinte teljesen lemondtunk erről az opcióról. Ugyanis azt gondoltuk még ősszel, hogy "hmmm milyen jó is volna, ha a baba már egy nagyobb, 3 szobás lakásba születne, ahol esetleg már a következő csemetének is lenne helye, így a költözés jópár évre le lenne tudva...". Első lépésben meghirdettük lakásunkat a szokásos fórumokon, plusz egy cuki kis blogot is rittyentettem neki, ám néhány komolytalanabb érdeklődőt leszámítva az égvilágon semmi nem történt. Teltek-múltak a hónapok, február elején pedig úgy döntöttem, hogy ebből elég, lépni kell: ha nem veszik meg a lakást, akkor ez van, maradunk, ám rendesen helyre pofozzuk Beni érkezéséig. El is kezdtem intézkedni, árajánlatok festésre, konyhabútorra, plusz az átrendezés lehetőségein morfondíroztam.

És egyszercsak beköszöntött a tavasz, ezzel együtt pedig felpezsdült az ingatlan-piac is: hirtelen több komoly érdeklődőnk is akadt szinte néhány nap leforgása alatt, március 10-én pedig eladtuk a lakást. Lázas nézelődési folyamatot bonyolítottunk le mindeközben, feltérképeztük az egész 2.,11.,12. kerületet saját igényeinknek megfelelő lakásokat kutatva. Bevallom, nem volt könnyű dolgunk, hiszen Szabi is és én is elég speciális igényekkel rendelkeztünk, amikből nem nagyon akartunk engedni. Szabi részéről kiemelt hangsúlyt kapott a zöld környezet, a használható méretű erkély és a kis lakóközösség. Nálam top listás kritérium volt a környék jó infrastruktúrája (bkv, bolt, játszótér, ovi stb. közel), aztán az, hogy ne legyen földszinti, ám ha nincs lift, akkor max. 3. emeleti legyen (francnak sincs kedve gyerekestül, szatyrostul, néha babakocsistul felvonszolódni ezer lépcsőn keresztül...) és az is, hogy a gyerekszobához közel legyen a mi hálószobánk. Rengeteget járkáltunk, agyaltunk, majd döntésünk egy Kútvölgyi úti lakásra esett, így eddigi, imádott környékünket nem is kell elhagynunk, és vágyunk, a 3 szobás lakás és még egy rakás szempont teljesült.

Május 1-én költözünk, addig pedig a 11. kerületben lakunk ideiglenesen, már 1 hete. Borzalmas pakolás, dobozolás, szervezés van a hátunk mögött, az utóbbi 2 hét szinte csak ezzel telt. No, és persze azzal, hogy elkezdtük a május eleji beköltözés megszervezését: egyeztetés festővel, bútorok megrendelése stb...Szóval, hogy minden simán és a lehető leggyorsabban történjen - ugyanis májusban én már gyakorlatilag egy időzített bomba leszek :D.

No, ennyit arról, hogy a szülésig tartó nemdolgozás pihenés...Az tuti, hogy unalom legalább nincsen, azt úgyis nehezen viselném. :)

Figyelmetekbe ajánlom egy "kedves ismerősöm" oldalát: http://apjaleszek.blogspot.hu/

Most indult, remélhetőleg jó sok bejegyzés születik majd  a szerzőtől!

:)

Sokan kérdezték, amikor összeházasodtunk Szabival, hogy na de mégis, honnan tudtam, hogy ő az "Igazi". Honnan tudom, hogy nem jön jobb. Miért gondolom, hogy pont most, ilyen fiatalon, pont ő, pont stb...Honnan tudtam volna, hát sehonnan :)! Nem hiszek az igaziban, ahogy a jó, vagy rossz döntésekben sem. Simán a döntésekben hiszek, amikhez viszont a meghozatal után igyekszem tartani magam.

Az, hogy kivel házasodunk össze, ha belegondolunk, tök véletlen. Megismerkedünk, randizgatunk, szerelmesek leszünk. Ezt azért elég sok hapsival/csajszival el lehet játszani, és miért is ne lenne akár több tucat, száz, vagy ezer olyan személy, akivel baromira jól passzol minden. Akivel meg van a közös értékrend, vágyak, intellektuális szint stb. A csoda a döntésben van szerintem. Abban, hogy két ember eldönti, hogy OK, mi akkor most egymást választjuk mindig és örökre. Tudván azt, hogy a világon létezik még sok millió ugyanolyan személy, vagy akár "jobb" is.
Persze ezzel nem azt mondom, hogy nem kell érezni "aztabizonyosat", meg hogy nem kell megőrülni a szerelemben. De, meg kell, vagyis nálunk ez így volt (és sokszor a környezetünk is miattunk, bocsi szülők, szorri srácok...). De a rózsaszín felhők és heves villámok után egy idő után azért ténnyé válik egy párkapcsolatban a felek fejében, hogy, igen, van jobb segg, feszesebb bőr, sármosabb felsőtest, szerethetőbb természet. DE én mégis kitartok annál, aki mellett letettem a voksom, akivel elhatároztuk, hogy lesz ami lesz, mi ezt az élet dolgot ketten együtt szeretnénk végig vinni.

A gyerek-dolog is valami ilyesmi szerintem. Mikor érdemes szülni? Mikor kéne? Mikor KELL? Hú nane. Persze, mint a legtöbb embernek, nekem is voltak azért kikötéseim, amikről úgy gondoltam és gondolom, hogy egy gyereknek akkor lenne jó helye az életemben, amikor ezek teljesülnek nálam. Olyanokra gondolok, mint:

- párkapcsolat (házasság)
- diploma
- állás (min. "az íze kedvéért" ideig)
- olyan megélhetés, amiben van némi tartalék is, nem csak az a bizonyos 1 hónap.

Most azt hittem, valami egészen hosszú listát fogok írni, de minden soron következőnek ítélt tételt visszatöröltem. Szerintem ennyi a lényeg. NEKEM.

Sokan mondják, hogy erre meg kell érni. Érezni kell az anyai ösztönt. Ki kell teljesedni a karrierben először. Körbe kell utazni a világot kettesben. Stb. Szerintem az érzés meg az anyai ösztön nem csap le csakúgy senkire. Ez ugyanaz, mint az "Igazi" dolog: baromság. Nem gondolom, hogy arra kéne várnom, mikor érzékenyülök el egy nevető kisgyerek, vagy egy bababolt kirakat láttán. Akkor már lehet, hogy ott az a bizonyos pánik, meg a görcsös akarást...Ami sajnos sokszor inkább hátrány mint tudjuk :(

A karrierrel meg a hobbikkal (pl. utazgatás) meg úgy vagyok, hogy ráérnek. Malajzia, meg Tahiti akkor is tárt karokkal vár(ja a pénztárcámat), amikor majd 35 éves leszek. A karrierre pedig nem tudok úgy tekinteni, mint az élet értelmére, ami nem várhat. Feltételezem, hogy majd ha kedvem lesz önmegvalósítani szakmailag, akkor ezt később is megtehetem, talán addig ki is találom, hogyan kéne, miben is kéne mindezt megtenni :). Persze a pénzkeresés más kérdés, az kell, ezért is gondolom fontosnak a gyerek előtt a munkahelyet meg egy minimum átlagos  fizetést. De azt hiszem, a pénzkeresés nem feltétlenül karrierépítési stratégia. Ha karriert építenék, akkor meg lenne bennem az a késztetés, hogy alárendeljem a célnak akár a szabadidőm, másodlagossá váljon mondjuk akár a fizetés is, legyen erős a lojalitás, és mindezt ne valami kötelező szarságként könyveljem el. És érezzem, hogy az enyém, amit csinálok! És persze érezzem, hogy totál a jó úton haladok, hogy része vagyok egy folyamatnak. Hát, mindez számomra még talán nem kristályosodott ki kellőképpen. Emellett egy remek munkakörben dolgozhattam másfél évet idáig, szerencsére. Ám például nem érzem magam egy jó alkalmazott-típusnak, rengeteg szempontból :). Nem igazán tudok mit kezdeni a lojalitással. Csapongok, néha vergődök, kitörök, aztán hirtelen seggre esem. Ez azért sok kérdést felvet a szakmai jövőm szempontjából... Na de pont erre való az idő, hogy eldöntsem. És ezen a téren aztán nem ketyeg semmilyen óra.

Szóval gyerek, meg döntés. Nem döntöttem :) Csak azt tudtam, hogy az a néhány alapvető, és általam reálisnak ítélt kritérium meg van már. Ezek biztonságot adnak. És nem gondoltam azt, hogy ezeken felül túl kéne extrázni a dolgot. Szabi se gondolta. Terveket, meg ösztönt, meg hatalmas önmegvalósítást és társait szépen beelőzve megérkezett közénk a pocakom. És ha most valakiben mégis felmerülne, hogy na akkor hol van itt a döntés, hát itt: eldöntöttük, hogy nem döntünk, hanem rábízzuk ezt a kérdést a Jóistenre. Hát ő sem bonyolította a dolgot :).

Piercinget cseréltem. Már régóta terveztem, hogy az orrom jobb oldalán lévő kis ezüst pöttyöt lecserélem egy karikára. Most, így a terhességem 6. hónapjában úgy éreztem, eljött az idő és a gondolatot felváltotta A Tett. Szabi nagy örömére, neki ez így valahogy még jobban bejön. Azt mondta, hogy mindig is akart egy karika piercinges barátnőt. Miután felvilágosítottam, hogy a felesége vagyok, a világ legtermészetesebb hangnemében válaszolta azt, hogy de hát attól még a barátnője is vagyok. Meg a csaja. Nekem ez így tetszik, úgyhogy mosolyogva nyugtáztam. Tök jó, hogy nem csak egy feleség vagyok, hanem egy csomó minden más is lehetek ebben a kapcsolatban. A szaftos pólós-kötényes feleség, a fájós derekú-rinyálós kismama, a naiv és anti-matek kislány, a sörözős-bulizós barátnő, vagy a szakadt-kócos piercinges csaj. Meg majd a kitudjamilyen anyuka, anya, muter, mama és társai.
Nem is tudnék meglenni egyféleképpen, rohadtul hiányozna, ha bármit is fel kéne adnom magamból egy döntéssel. A szükséges változások úgyis jönnek, ha beengedem őket, maguktól elvégzik a dolgukat. Például régen soha nem tudtam, mi lesz velem a hatalmas bulik nélkül várandósan. Hogy majd vissza kell fognom magam és depis, meg frusztrált leszek. Aztán az élet magától rendezte ezt: egyszerűen nem vágyom ezekre. Nem vágyom arra, hogy felesezzek, vagy hajnalig ugráljak. Ha megiszom egy pohár bort, nem fanyalgok, hogy "bazz nekem most miért nem lehet még egyet?!". Nem vágyom arra, hogy mindenhol ott legyek, hogy minden hülye csatát megnyerjek mindenkivel szemben. Nem akarom visszakapni a régi életem, nem érzem azt, hogy "úúúúristen mi a francot művelünk?!". Ez az egész így azért megnyugtató :) És egyáltalán nem arról van szó, hogy nem parázom szét magam és nem kapok dührohamot dolgoktól, csak egyszerűen fejben itt vagyok, a jelenben, és nem igazán rágódom hosszasan dolgokon. És bármennyire is furcsán hangozhat, lehet, sokak számára, de igyekszem minél kevésbé túráztatni magamat a jövőn. Ezt tudatosan próbálom csinálni. Majd mi lesz májusban, meg azután, meg itthon a gyerekkel egyedül, stb. Nem tudom mi lesz, és félek is, de ugyan minek tervezzek meg mindent előre? Úgyis baromság, és úgyse úgy lesz :). És ez egyben őrjítő és csodálatos, tele vagyok rettegéssel és toporgó várakozással is. Talán mindezért nem is félek nagyon a szüléstől. Egyrészt, elég megnyugtató a tény, hogy a jelenség igen gyakori a nők körében... Másrészt, ha mindent úgy csinálok, ahogy elvileg "szabályos" (igen, ez fúúj meg minden, a normálissággal együtt, de azért vannak az életnek területei, amikor egyszerűen célszerű szabályosnak lenni - még szerintem is:)), szóval ezesetben úgy érzem, egyszerűen nincs okom félni, hiszen ami tőlem telik, azt megtettem/megteszem. Mindaz, ami efelett van, nem az én hatásköröm, kár is lenne áltatni magam. Már attól se parázok, hogy mi lesz, ha a megszokott kis dokim nem tud bent lenni a szülésen. Hát akkor majd lesz egy másik, na bumm. Meg hogy anyám ha esetleg valami miatt nem tud ott lenni és egyedül kell szülnöm. Hát akkor ez lesz, ezt a gyereket úgyis nekem kell megszülnöm, a lelki kényelem persze hatalmas segítség, na de csak megoldom ha úgy adódik, nem?
Ja, és igen, ha már szülés. Nem, nem lesz apás. Először is, csodálatosnak tartom az apás szülés elvét, minden szempontból. Ám se én, se Szabi nem vágyunk arra, hogy a szülést együtt éljük át. Egyszerűen nem érzem azt, hogy ez a dolog 100%-osan támogatná az ottani folyamatot, és bennem van egyféle félsz, vagy bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy ez ránk, kettőnkre hogyan hatna. Persze, itt most lehet azzal jönni, és már ilyet beszélgetésem is volt, hogy na hát ez az intimitás egy következő lépcsőfoka, meg hogy a bizalom próbája és az apává válás nélkülözhetetlen kezdőpontja. Hát szerintem meg nem. Egyszerűen baromság ilyen kijelentésekhez kötni akármit is. Ez most olyan, mintha én azt mondanám, hogy akik együtt élnek, és nem házasodnak meg, azok nem szeretik egymást eléggé. Ugyan mégis milyen alapon állíthatnék én ilyet. Azt tudom, hogy én hogyan látom, de az abszolút igazság kimondásában soha nem hittem és - remélem - soha nem is fogok. Szóljatok rám, ha ilyet tennék. Ez mind 2 ember döntése, és azt csak ők tudják, mi mit jelent az ő kapcsolatukban. Nálunk a nem-apás szülés abból fakad, hogy egészen egyszerűen én nem akarom, hogy Szabi engem abban a helyzetben lásson. Én nem fűzök spirituális nemtudommiket a szüléshez, elég naturálisan képzelem el a dolgot, fájdalommal, testnedvekkel és - az én esetemben akár - artikulálatlan ordítással. Szabi jelenlétében ezt jelenleg nem tudom elképzelni. Még orrkarikás mamiként sem, szorri . :)

Eljött a január 31., ekkor kellett utoljára bent csücsülnöm tizenkét nyolc órát az irodában. Az utolsó 1 hónap már szörnyű volt, azt hiszem, még sose utáltam ennyire egy helyben ülni, és visszafojtva a rám törő hisztirohamokat, fegyelmezetten koncentrálni. Fájt a derekam, elgémberedett a lábam, állandóan olyan késztetésem volt, hogy homorítanom kell a hátammal és nagyokat lélegezni. Amikor ezt sunyiban megpróbáltam (nyilván nem lehet úgy...), a többiek nevettek rajtam, hát mit ne mondjak, én is magamon :). Én amúgy is az a típus vagyok, aki utálja ezt az irodai szögletességet, ha nem ér valami impulzus, képtelen vagyok jó cikket írni (OK, írok, de akkor be kell kapcsolnom a gép üzemmódot, ami viszont felőröl, fúj). Legszívesebben néha leheverednék a laptopommal a kanapéra, vagy ki a kertbe, teraszra, bárhova, csak történjen már valami. A dolog nyilvánvaló lehetetlensége miatt maximum annyit tehettem olykor, hogy ha egyedül maradtam bent, felcsaptam a lábam az asztalra, aztán valami inspiráló zene mellett igyekeztem eleget tenni az "írjálvalamikreatívatfigyelemfelkeltőtfantasztikusatcélcsoportosat" feladatnak (amit amúgy imádok, és néha még azt is érzem, hogy értek is hozzá). Ilyenkor olyan volt kicsit, mintha megnyílt volna egy szelep. Persze, lökött és elkényeztetett bölcsész vagyok, menjek már a fenébe ilyen luxus igényekkel, egyáltalán örüljek, hogy valaki melót ad meg kest, ez a baj ezzel az y generációval, azt hiszi, ő a "nakivagyokén", stb. Tudom-tudom, de lefogadom, hogy mindenkinek vannak ilyen igényei, csak nem elégedetlenkedik nyilvánosan annyit, mint én :).


És februárban elkezdődött a home-office üzemmód. Eddig 1 hetet gyűrtem le így, és mondhatom, hogy nekem ez nagyon bejön. Itthon ülök/fekszek a kanapén, csend van, de ha úgy akarom, akkor beteszek valami zenét, felállók, nyújtózom. És én tudok így dolgozni, nem halogatom a melót vagy ilyesmi, szerintem sokkal dinamikusabban és precízebben alkotok, mint a munkahelyen. Ennek meg is volt a gyümölcse, a visszajelzések szerint is tök jól sikerült irományokat adtam le. Nem is véletlen, hiszen összességében éreztem magamat sokkal összeszedettebbnek, csak és kizárólag a feladatra tudtam koncentrálni. Bent sokszor bajom az, hogy megszakítják a munkámat. "Figyi, van 1 perced?" "Akkor beszéljük már meg ezt meg azt most..." "Hű ez meg az most kéne 1 órán belül!" stb. És biztosan léteznek olyan profik, akik át tudnak kapcsolni hirtelen egyik témából egy másikba, nálam ez korlátozottan működik csak...Ha szeretnék egy koncepció alapján megalkotni egy precíz cikket, tartva magam egy előre megtervezett felépítéshez, hangnemhez stb., ehhez az kell, hogy HAGYJANAK. Ha a munka megszakad, akkor felborul a folyamat, és hibát hibára halmozok. A rapid munka is működőképes persze, de csakis akkor, ha valami rutinosat kell alkotnom. Egy speciális, új témánál ez a fajta sebesség egyszerűen nem működik. Készpassz :). Ja, és persze Benivel a hasamban még nagyobb szükségem van arra, hogy kényelmesen végezhessem a munkát, az előbbi előnyökhöz képest ez már csak hab a tortán. Szóval...I love home office :)

Egy kis general infó is rólam: a 25. hétben vagyok, továbbra is minden oké. Járogatok tornázni, a héten kipróbáltam egy gyógytornázós órát is, ami nekem kicsit túl lájtos volt, bár az utolsó hetekben ezt majd nagyra fogom értékelni szerintem, szóval megtartjuk :). Egy csomót beszélgettem a gyógytornász nővel, szerinte látszik a hozzáállásomon, hogy tipikus nagycsaládos vagyok (4-en vagyunk testvérek). Kérdeztem, hogy ez miből jön így le? Mondta, hogy sok nagycsaládból érkező anyukát ismer, általános jellemzőnk, hogy nem aggódjuk túl a terhességgel kapcsolatos dolgokat, nem nyafizunk annyit, nincsenek különösebben extra igényeink a szüléssel kapcsolatban. És szerinte még a névválasztásban is látszik a praktikus hozzáállás (nálunk az irányelv az volt, hogy a név legyen alapvetően komoly hangvételű, egyszerű, de legyen cukin becézhető alternatívája is, és persze Szabi is legyen elégedett vele :) így döntöttünk a Benedek mellett). Hát, ha mindez így van, akkor hurrá :).

Egyébként ha már nevek, leírom, hogy nálam mik (voltak) a kedvencek:

Fiú nevek közül a Benedeken kívül szóba került még a Bendegúz, Boldizsár, Botond, Vince, Marcell, illetve a Bence és az Áron, utóbbi kettőt azért szorítottuk nagyon háttérbe, mert ahogyan látom/hallom, manapság ezek már igencsak gyakori nevek. Na nem mintha ez baj lenne, csak - ismét a praktikusság szól belőlem -, jó lenne elkerülni, hogy a fiam legyen az 5. ugyanolyan nevű majd az ovis csoportban, osztályban, baráti körben stb. Habár, semmilyen névvel nem zárható ki ez a lehetőség, véletlenek mindig vannak, de akkor is, na....
Lányneveink pedig ezek: Csenge, Blanka, Bianka, illetve Szabinak nagyon tetszik a Kincső. Nekem ezutóbbi éppen attól függ, hogy milyen kedvem van :). Illetve, ami egyelőre csak nálam jön be: Eszter és Lilla. Kétséges megítélése van egyelőre a Bíborkának...Na de a lánynevek ezúttal még nincsenek terítéken :) Majd talán legközelebb...

És akkor itt egy kép rólam, tegnapi. A pólóért naaaaagy köszönet Csetinek :)