Ezt a vasárnapi napot követő pénteken elmentünk nődokihoz. Megnézett, majd közölte, hogy igen, ez valóban terhesség, de még olyan nagyon picike, alig lehet talán 4-5 hetes, menjünk vissza jövő héten is, mert most még nem sokat lát. Kicsit csalódottak, ám bizakodóak voltunk, ekkor már éreztem: nagyon akarom ezt a gyereket, foggal-körömmel küzdenék érte - ez lehet az anyai ösztön? :) A következő vizsgálaton megállapították, hogy van szívműködés, 6 hetes terhes vagyok. Ám mindenki olyan furcsán viselkedett, az orvos is folyton csak várakozásra intett, hogy még nem tudunk semmit, még ne siessem el a bizakodást, hisz' még mindig annyira kicsi ez a gyerek, nem stimmel a mérete valahogy. Jöjjek vissza 2 hét múlva.

Mondani se kell, Dr. Google segítségével én már mindent diagnosztizáltam magamban, a gyerekben, sírógörcsökkel rohantam ki munkahelyemről a mosdóba, panaszkodtam anyámnak, Szabinak, zokogtam itthon is, aztán nem bírtam tovább, felhívtam az orvost, hogy én ugyan nem várok 2 hetet, hamarabb akarok választ kapni arra az egyszerű kérdésre, hogy: MOST AKKOR MI VAN?! Érezve kétségbeesésemet, a Doktor úr néhány napon belül ismét fogadott, ekkor már megnyugtatóan zárult találkozásunk, egyértelműen látszódott, hogy az én kicsikém szépen növekszik, minden kétséget kizáróan. Ekkor elmondta a doki, hogy kétségei voltak afelől, hogy a baba rendesen fejlődik-e, mivel túl kicsinek tűnt. Ennek okát is kiderítettük: a mi kis babánk ugyanis nem akkor fogant meg, amikor úgy általában szokás,  hanem egy mondhatni lehetetlen időpontban, egészen közel "azokhoz a bizonyos napokhoz". Szóval jönni akart. Nagyon :)

Ekkor megnyugodtunk, fellélegeztünk, és elkezdődött a reményteljes várakozás. Ezt csak az állandó émelygés, és néhány furcsa megnyilvánulásom árnyékolta be, vagy tette komikussá. Erről egy követező bejegyzésben írok.