Sokan kérdezték, amikor összeházasodtunk Szabival, hogy na de mégis, honnan tudtam, hogy ő az "Igazi". Honnan tudom, hogy nem jön jobb. Miért gondolom, hogy pont most, ilyen fiatalon, pont ő, pont stb...Honnan tudtam volna, hát sehonnan :)! Nem hiszek az igaziban, ahogy a jó, vagy rossz döntésekben sem. Simán a döntésekben hiszek, amikhez viszont a meghozatal után igyekszem tartani magam.

Az, hogy kivel házasodunk össze, ha belegondolunk, tök véletlen. Megismerkedünk, randizgatunk, szerelmesek leszünk. Ezt azért elég sok hapsival/csajszival el lehet játszani, és miért is ne lenne akár több tucat, száz, vagy ezer olyan személy, akivel baromira jól passzol minden. Akivel meg van a közös értékrend, vágyak, intellektuális szint stb. A csoda a döntésben van szerintem. Abban, hogy két ember eldönti, hogy OK, mi akkor most egymást választjuk mindig és örökre. Tudván azt, hogy a világon létezik még sok millió ugyanolyan személy, vagy akár "jobb" is.
Persze ezzel nem azt mondom, hogy nem kell érezni "aztabizonyosat", meg hogy nem kell megőrülni a szerelemben. De, meg kell, vagyis nálunk ez így volt (és sokszor a környezetünk is miattunk, bocsi szülők, szorri srácok...). De a rózsaszín felhők és heves villámok után egy idő után azért ténnyé válik egy párkapcsolatban a felek fejében, hogy, igen, van jobb segg, feszesebb bőr, sármosabb felsőtest, szerethetőbb természet. DE én mégis kitartok annál, aki mellett letettem a voksom, akivel elhatároztuk, hogy lesz ami lesz, mi ezt az élet dolgot ketten együtt szeretnénk végig vinni.

A gyerek-dolog is valami ilyesmi szerintem. Mikor érdemes szülni? Mikor kéne? Mikor KELL? Hú nane. Persze, mint a legtöbb embernek, nekem is voltak azért kikötéseim, amikről úgy gondoltam és gondolom, hogy egy gyereknek akkor lenne jó helye az életemben, amikor ezek teljesülnek nálam. Olyanokra gondolok, mint:

- párkapcsolat (házasság)
- diploma
- állás (min. "az íze kedvéért" ideig)
- olyan megélhetés, amiben van némi tartalék is, nem csak az a bizonyos 1 hónap.

Most azt hittem, valami egészen hosszú listát fogok írni, de minden soron következőnek ítélt tételt visszatöröltem. Szerintem ennyi a lényeg. NEKEM.

Sokan mondják, hogy erre meg kell érni. Érezni kell az anyai ösztönt. Ki kell teljesedni a karrierben először. Körbe kell utazni a világot kettesben. Stb. Szerintem az érzés meg az anyai ösztön nem csap le csakúgy senkire. Ez ugyanaz, mint az "Igazi" dolog: baromság. Nem gondolom, hogy arra kéne várnom, mikor érzékenyülök el egy nevető kisgyerek, vagy egy bababolt kirakat láttán. Akkor már lehet, hogy ott az a bizonyos pánik, meg a görcsös akarást...Ami sajnos sokszor inkább hátrány mint tudjuk :(

A karrierrel meg a hobbikkal (pl. utazgatás) meg úgy vagyok, hogy ráérnek. Malajzia, meg Tahiti akkor is tárt karokkal vár(ja a pénztárcámat), amikor majd 35 éves leszek. A karrierre pedig nem tudok úgy tekinteni, mint az élet értelmére, ami nem várhat. Feltételezem, hogy majd ha kedvem lesz önmegvalósítani szakmailag, akkor ezt később is megtehetem, talán addig ki is találom, hogyan kéne, miben is kéne mindezt megtenni :). Persze a pénzkeresés más kérdés, az kell, ezért is gondolom fontosnak a gyerek előtt a munkahelyet meg egy minimum átlagos  fizetést. De azt hiszem, a pénzkeresés nem feltétlenül karrierépítési stratégia. Ha karriert építenék, akkor meg lenne bennem az a késztetés, hogy alárendeljem a célnak akár a szabadidőm, másodlagossá váljon mondjuk akár a fizetés is, legyen erős a lojalitás, és mindezt ne valami kötelező szarságként könyveljem el. És érezzem, hogy az enyém, amit csinálok! És persze érezzem, hogy totál a jó úton haladok, hogy része vagyok egy folyamatnak. Hát, mindez számomra még talán nem kristályosodott ki kellőképpen. Emellett egy remek munkakörben dolgozhattam másfél évet idáig, szerencsére. Ám például nem érzem magam egy jó alkalmazott-típusnak, rengeteg szempontból :). Nem igazán tudok mit kezdeni a lojalitással. Csapongok, néha vergődök, kitörök, aztán hirtelen seggre esem. Ez azért sok kérdést felvet a szakmai jövőm szempontjából... Na de pont erre való az idő, hogy eldöntsem. És ezen a téren aztán nem ketyeg semmilyen óra.

Szóval gyerek, meg döntés. Nem döntöttem :) Csak azt tudtam, hogy az a néhány alapvető, és általam reálisnak ítélt kritérium meg van már. Ezek biztonságot adnak. És nem gondoltam azt, hogy ezeken felül túl kéne extrázni a dolgot. Szabi se gondolta. Terveket, meg ösztönt, meg hatalmas önmegvalósítást és társait szépen beelőzve megérkezett közénk a pocakom. És ha most valakiben mégis felmerülne, hogy na akkor hol van itt a döntés, hát itt: eldöntöttük, hogy nem döntünk, hanem rábízzuk ezt a kérdést a Jóistenre. Hát ő sem bonyolította a dolgot :).