Június 2-án kora reggel magamtól ébredtem a kórházban. Az ébrenlét első perceiben konstatáltam, hogy hol vagyok, és azt is, hogy miért is vagyok most ott. Furcsa érzés volt, hogy van egy gyerekem, aki kb. 5 méterre van tőlem egy másik szobában. Gondolkodtam pár percig, hogy most akkor mi legyen. Tudom, ez hülyén hangzik, de tényleg meg kellett beszélnem magammal, hogy:

- Tegnap szültem. igen, ezért fájok most.
- Kórházban vagyok és nem messze, egy másik helységben vár rám a fiam. Nem vár másra, csakis rám.
- Hamarosan találkoznunk kell és valamit kezdenem kellene vele.
- ÁÁÁÚRISTEN!!!

Jó, ezután úgy döntöttem, hogy a nagy találkozás előtt szépen rendbe szedem magam, mint egykor egy randi előtt :). Nehogy már a fiam rossz bőrben lássa az anyját, az első közös reggelünkön...Ezek után elindultam felé. Bementem a csecsemős szobába és bizonytalan, halk hangon tudattam az ott lévő nővérrel, hogy Biró Benedekhez jöttem és szeretném őt elvinni magammal a szobámba. Hamarosan ki is tolták egy bevásárló kocsihoz hasonlatos szerkezetben az én kis szeretetkupackámat. Lassan toltam őt, be a szobámba, az ágyam mellé. Nagyon mélyen aludt, ennek örültem is, hiszen így nyertem egy kis időt arra, hogy nézegethessem, és agyaljak azon, hogy na most akkor mi legyen, ha felébred.

A második nap reggelén :) Beni felébredt és kajára vár!

Hatalmas szerencsém volt, hiszen a kórház védőnője nagyon segítőkész volt, amikor Beni felébredt, azonnal jött és megmutatta, hogyan kezdjek hozzá a szoptatáshoz. Minden rendben zajlott, elég hamar megtanultuk a fiammal, hogy is megy ez az evés-etetés dolog így miköztünk :). Aztán aludt is tovább...Én meg csak nézegettem, kezdtem hozzászokni ehhez az egészen furcsa helyzethez, hogy van egy saját gyerekem :).