Úgy tűnik, a mostani és pláne a következő időszak elég erősen a választásokról fog szólni. És itt persze most csak egy igen elhanyagolható részben gondolok április 6-ára :).

Ha egy kicsit belegondolok, eddigi életem legnehezebb választásai kimerültek a farmernadrág, szabadon választható tantárgy az egyetemen, mosószer, bor vs. sör és hasonló, magas röptű dimenziókban. Minden rólam szólt. Sokszor még azt is elértem, hogy a világ is körülöttem forogjon, mert alapvetően egy elég önző nő vagyok. Aztán 2013. szeptemberében megváltozott minden, mivel azóta nem csak rólam szólnak a választásaim, hanem a születendő fiamról is. És nem fér ahhoz kétség, hogy minden döntésem mögött az ő élete áll, no meg persze az én anyaságom. Ami pedig a legjobb, hogy még sincs ennél természetesebb érzés a világon.

Sok nővel beszélgettünk már a gyerek kérdésről. Hogy mennyi lemondás, mennyi erőfeszítés, sokszor akár önmegtagadás kell ahhoz, hogy normálisan tudj világra hozni és felnevelni egy, vagy több gyereket. "Boldoglánykoromban" én is meg voltam győződve arról, hogy gyerek és karrier, harcolás és elengedés, bizonyítási kényszer és önmagam elfogadása között iszonyú nehéz lavírozni, és egy nagy adag józan ítélőképesség és érettség kell hozzá, amit csak a jóég tudja, mikor érek majd el.

Most  azt érzem, hogy a gyerekem, ha akarom, ha nem, ott van minden döntésem mögött. Ebből a szemszögből annyira magától értetődő, hogy mikor épp mi a prioritás. Ez egy igazán biztos kiinduló pont mindenhez, ami eddig kétségesnek tűnt. Mielőtt várandós lettem, féltem attól, hogy na majd ha gyerekem lesz, mennyire nehéz lesz kimaradni a nagy bulikból, lemondani egy jó pálinkáról, inkább kerülni a konfliktusokat, mint belemenni a vitákba csak azért, hogy igazolhassam a saját igazságom. De nem az. Amikor a kezemet a hasamra teszem és érzem, hogy ott rugdos bennem Ő, ezek a kérdések elszállnak, és azonnal érzem azt, hogy mi a jó és a fontos. Nincs bennem csalódottság, vagy feszítő érzés. És egy csomó nagynak vagy fontosnak vélt dolog hirtelen olyan apróvá válik, ami pedig eddig jelentéktelen volt, most hihetetlenül lényeges.

És most jön még csak a java...Most, hogy a csip-csup, hétköznapi, saját dolgaimat már úgy-ahogy el tudom rendezgetni magamban, érzem, közeleg az a szint, amikor már kifejezetten a gyerekem miatt/helyett kell majd döntenem. Dönteni úgy, hogy közben én is megmaradjak ebben az egész történetben az, aki vagyok. Akkor is, ha sok minden már csak tényleg egy nagyon kicsit szól majd rólam. Amikor nem is arról lesz szó, hogy lemondok valami ismerős dologról az ismeretlen érdekében, hanem arról, hogy abszolút ismeretlen alternatívák közül választok és még csak nem is magamnak. Olyan kérdésekben, amikkel eddig soha nem találkoztam még.

Mondjuk igény szerint etessem, vagy rendszer szerint? 6 hét előtt, vagy 6 hét után vigyem a levegőre? Szüljek hamar egy tesót, vagy várjunk éveket? Felvegyem, ha sír? Miért sír egyáltalán? Cumisüveg? Gyümi mikortól? Cici meddig? Pelus honnan? Kiütésre mit?

És közben megmaradjak az, aki vagyok, ne legyek egy befásult anya-terminátor, akit már semmi nem érdekel, ami egy kicsit is róla szól és nem pedig a gyerekéről. Akiben valahogy egyesülni tud idővel minden, ami csak róla szól, és mindaz is, ami a gyerekéről.