Szóval én és az első trimeszter...Mondhatni, eget rengető változásaim azért nem voltak, hiszen a random sírás, hisztizés, és drámázás egyébként is a mindennapi életemet színesítik.

Na de sírni egy popsikenőcs reklámon? Egy amerikai romantikus film minden 10. percében? Ja és persze  kedvencem: kajákkal való kapcsolatomról majd írok bővebben, ám jelen sztori inkább ide illik. Szóval, egész nap sóvárogtam, vágyakoztam. Szerelmetes tárgyam nem más volt, mint a hot-dog. Igen, kiflibe gyömöszölt virsli ketchup-al és mustárral nyakon öntve. Amit utoljára egyébként évekkel ezelőtt ettem talán a VOLT fesztiválon. Nos, mindegy, a küldetés szent volt: alig vártam, hogy délután végre beszabadulhassak egy élelmiszerboltba, és beszerezzem a szükséges alapanyagokat. Határozottan emlékeztem arra, hogy virsli van a hűtőben, tehát azt nem vettem, minden mást igen. Hazatérve, már nyálcsorgatva téptem fel a hűtő ajtaját, és megszállottként kerestem Őt. Kerestem a zöldségek között, a margarin alatt, a fagyasztóban, de sehol semmi. Hívtam Szabit, már-már eszelősen ideges hangnemben:

- HOL A VIRSLI?!
- Szia Drágám, fogalmam sincs.
- MI AZ HOGY FOGALMAD SINCS?!
- Hát Anna, itt ülök Apával egy étteremben, honnan tudjam?
- AHA BIZTOS MEGETTED! VAGY KIDOBTAD!
- Dehogyis, nem is találkoztam vele. Ne haragudj, de most nem tudok segíteni, ha nem találod, menj ki a boltba.
- NEM MEGYEK!! JÓ AKKOR MINDEGY SZIA!

Aztán leültem. És zokogtam. Krokodil könnycseppek gördültek le az arcomon, úgy éreztem, eljött a világ vége, nincs igazság a Földön és amúgy is, mindenki ba...azaz csessze meg. Túrtam méregből még vagy kettőt a hűtőben és lám-lám, Életem Szerelme ott kukucskált az egyik polcon, a paradicsomok alatt. Hát az a boldogság, ami akkor ért, az eufória édes érzése lengte körül a konyhát, én pedig vidáman dobtam össze borzasztóan amerikai, és csodálatosan finom vacsorámat.

Nos, akkor most jöjjenek kicsit a kajás dolgok. Szóval...az, hogy másodpercenként váltakozott bennem az első trimeszterben az éhség és a hányinger, teljesen átlagos állapot volt. Kedves kolléganőm minden héten átküldte az egyik ételrendelős cég étlapját, hogy válasszak, aztán szokásos módon adjuk le együtt a rendelést. Erről egy időre sajnos le kellett mondanom, mivel jónéhány ételnek már csupán a neve elolvasásától majd' lefordultam a székről, elsápadtam, émelyegtem...Illetve, ha meg is rendeltem valamit, másnap tuti átkoztam magam miatta, és el sem tudtam képzelni, ilyen ocsmányságot hogy jutott eszembe megrendelni, szóval ment az elosztogatás.

Egy következő problémát a húsevés jelentett. Ugyanis az utóbbi 1-1,5 évben én szinte teljesen leálltam a húsevésről, mindenféle ideológiai alapok nélkül egyszerűen jobban érezem így magam, nem kívánta a gyomrom a húsok ízét. Jó persze, azért a Nagyik főztjét mindig lelkiismeretesen bekanalaztam, no de az, hogy én magamtól rántott húst, vagy gulyást egyek? Áh, az kizárt volt. Viszont tudtam azt, hogy magzatom fejlődése miatt meg muszáj lenne valamiféle állati fehérjét magamba vinni. Így hát elkezdtem kitapasztalni, mi az, amitől még nem vagyok rosszul :) Így lett jóbarátom a májkrém, a parizer, vagy a kolbász, illetve a már jól ismert virsli :) A rántott húst még mindig távolinak érzem, de például töltött káposzta töltelékéből már volt szerencsém néhány falathoz rosszullét nélkül. Szóval haladok :) De azért a pörkölt még messze van.