Szülői szerep, avagy mindenki másképp rontja el - én éppen így :)

Anyja lettem

Elmerülés

2014. december 19. - buanna

Megpróbáltam, mert úgy éreztem, máshogy nem megy.

 

A 4-5. hónap iszonyú nehéz volt, én valahogy így éltem meg. Volt egy nap, amikor sírva tologattam a babakocsit, a nappali közepén, mert épp csak abban maradt meg Beni békében. És közben Szabival telefonáltam és zokogva mondtam neki, hogy én nem akarok több gyereket, mert ez nem nekem való, én egy szaranya vagyok és ez az egyetlen is túl sok nekem. Ráadásul éppen ebben az időszakban úgy éreztem, a tejem se elég, a gyerek sírt, rángatta magát szoptatás közben, sokszor egyszerűen az apja kezébe nyomtam és sírva rohantam ki a szobából, kiabálva, hogy nekem ez nem és nem és nem megy, elegem van.

Lehiggadtam és eldöntöttem, hogy hééé, ébresztő, ezt így nem lehet tovább csinálni, mert pokol lesz mindhármunk élete!

 

Úgy gondoltam, itt az ideje a belemerülésnek. Elmerülésnek, sodrásnak, sodródásnak, belefeledkezésnek. Nem beletörődésnek! Hogy ne az legyen, hogy meg akarom oldani, el akarom simítani, meg akarom változtatni. Hogy ne legyen trauma, ha sír, ha már megint ébred, ha ordít a boltban. Tudtam és tudom, hogy el kell engednem azt, hogy ÉN. Pontosabban: ne az ún. énidő legyen a cél, a minden, a 'Zisten. Mert ha folyamatosan azt várom, hogy már mindjárt jönjönjön az én órám, akkor egyszerűen elmúlik a többi (rengeteg!) óra a napjaimból. Meg kell találnom egy sírós napban is a jót, a szépet, a békét. Rá kell hangolódnom. Ha sír, együtt érzek vele. Ha ezt tartom szem előtt, esküszöm, hogy másképp ölelem, és szerintem ezt érzi. Hogy nem azért ölelem, hogy aztán szabadulhassak mihamarabb és mehessek teregetni, főzni stb. Hanem azért, mert a társa szeretnék lenni, azt akarom, hogy ha problémája, félelme van, soha ne legyen vele egyedül. Eleget lesz velük egyedül az életben, később...Hogy azt érezzem és éreztessem: Beni, bármi is a gond, együtt leszünk túl rajta, akkor is, ha sokszor fogalmam sincs, mi a baj. És nagyon nagyon kell a humorérzék, a lelassulás. A lemondás is, főleg, ha a terveinkről van szó. Hogy mára ezt terveztem, de valami tökre más lett. Jó, persze, nem arról van szó, hogy lemondok valami előre megbeszélt fontos programot, de szem előtt kell tartani egy globális sorrendet: és itt minden esetben a mi közös békénknek és (lelki, testi) biztonságunknak kell első helyen állnia. Nem, nem a gyereknek, nem nekem és nem Szabinak. Hanem így ahogy mondom: nekünk.

Eldöntöttem, hogy nem lesz nyűg a buszon, étteremben sírás. Akkor se, ha közben kihűl a levesem, mert épp fel kell venni őt az ölembe. Ha etetem, nem fogok rinyálni, hogy már megint összemaszatolta magát, hogy a kaja mindenhova fröcsög. Nem fogom le a kezét és odaadom neki a kanalat. Igen, azért, hogy összepacsmagolja magát, aztán leejtse. És esküszöm, a tányért is meg fogom engedni, hogy párszor lelökje. Máshonnan miért tudná, hogy nem szabad? Ugyan, mit mond neki az, hogy nem szabad?

 

Szóval ilyesmiben élünk mostanság. Nem mondom, hogy néha nem tudnék felrobbanni a tehetetlenségtől. De úgy érzem, hogy megélem a napokat, nem teljesítem és letudom. Így olyan jó! És akkor se akadok ki és izzadok le, ha már pufiba öltözve lent vagyunk a kapuban és akkor döbbenek rá, hogy ba*$?+ meg, fent maradt a pléd! Felmegyek érte. Nem rohanva, nem anyázva. Csak simán :). Ja, és nem vagyok a siker mintapéldánya. Ám olyan jó, ha egy nap így sikerül, akár teljes egészében! ;) Remélem, egyre több ilyen lesz...

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://anyjalettem.blog.hu/api/trackback/id/tr556998711

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.