- Szabi...folyik a magzatvíz...UHH basszus nagyon folyik!!!
- Micsoda? Komolyan??!! Ööö, akkor menjünk?
- Hát nem tudom, lassan menni kéne gondolom...
- Fájások vannak?
- Ööö izé, mintha lenne valami, mindjárt elkezdem mérni az időt, és felhívom a szülésznőt, meg írok a dokinak.
[kb. 05:15]
- Na, most ha jól számolom 5 percesek! De nem tudom, hogy jól számolom-e, várj rákeresek neten...
- Még zuhanyozhatok egyet?
- Aha persze, aztán menjünk, itt az idő. Asszem...
Szóval június 1. hajnalán Benedek úgy döntött, hogy eljött az ő ideje. Úgy tűnik, hogy semmiképpen sem akart tavaszi gyerek lenni, hanem nyári, ahogyan én is :). Reggel negyed 7 körül értünk be a kórházba, viszonylag rendszeres, 4-5 perces fájásokkal. Megvizsgáltak, és közölték, hogy igen, ma tényleg szülni fogok (milyen meglepő :D), de még ez odébb van...Ezután befektettek a 'Vajúdó' nevű szobába és elkezdték mérni a fájásaim, és a babám szívhangját. Hosszú órák és egyre fájdalmasabb vizsgálatok következtek, vegyes intenzitású és hosszúságú fájásokkal. A bökkenő az volt, hogy a méhszáj nem igazán akart tágulni.
Már csaknem 6 órája ment a vajúdás, amikor is a szülésznőm közölte, hogy nos, akkor most már menjünk szülni. Ezt kifejezetten jó ötletnek tartottam, bár akkor még erős kétségek gyötörtek azzal kapcsolatban, hogy a bizonytalan fájásaimból végül vajon hogyan lesz meg ez a Benedek kölyök. Kiderült, hogy oxitocint kell kapnom, ami rendszeresíteni és erősíteni fogja a fájásaim, aminek köszönhetően tágulni fogok. Ennek félig örültem, félig nem annyira, hiszen mindig is az volt a vágyam, hogy mindenféle beavatkozás nélkül szülhessek, akár a kórház alternatív szülőszobájában egy kényelmes franciaágyon. Az alter-szoba sajna azonnal ki is lett zárva az oxitocinos infúzió miatt és azért is, mert a császármetszés lehetősége is a levegőben forgott keskeny medencém és hatalmas gyermekem kapcsolata végett. Na, én ahogy meghallottam az oxitocint, mondtam is a szülésznőnek, hogy adjuk be azt a bizonyos epidurális érzéstelenítést (EDA), amiről már korábban is szót ejtettünk, mert én az oxitocinnal gerjesztett fájdalomból köszönöm, de inkább nem kérek (elvileg sokkal durvább, mint a "természetes" fájdalom, ami magától jönne). Úgy láttam, hogy a döntésemnek mindenki örült, szerintem azért is, mert ha császárra került volna sor, akkor a fájdalomcsillapítás már - részben - adott lett volna. Szóval ott tartottunk, hogy feküdtem egy hagyományos szülőszobában, csuklómra kötve az oxitocin, gerincembe az epidurális, és vártunk...Ekkor már anya is ott volt velem. A fájások rendszeresek lettek, és még így is nagyon erősen éreztem őket (uramatyám, mi lett volna az EDA nélkül). Vizsgálgattak rendszeresen, aztán egyszercsak hirtelen elkezdtem tágulni, nagyon gyorsan. És hamarosan elkezdődött maga a szülési fájás és egyben a szülés. Nem sok mindenre emlékszem, a fájdalomra is már egyre kevésbé, ahogyan telnek-múlnak a napok. Küzdöttünk, mert Benike nehezen akart jönni, és már én is fáradtam. Ekkor előkerült a vákuum, amivel rásegítettek a folyamatra. Nem nagyon szeretném a dolgokat részletezni, legyen elég itt annyi, hogy ez bizony nem volt kellemes, ám az orvosom szerint minimum fél órával lerövidítette a szülésemet, ami az én esetemben nagyon kellett már.
Végül megszületett Biró Benedek, 17:28-kor, 4100 grammal, 57 cm-el és hatalmas fekete lobonccal.
 |
| Pár perces kisfiam |
Minden rendben volt :). Itt már azt hiszem, bőgtem. Aztán rám fektették, hihetetlen volt, fel se fogtam, hogy az a kis ragacsos, ordító lényecske az én fiam. Aztán gyorsan el is vitték sajnos, mondván, az ilyen nagy bébiknek azonnal csekkolni kell a vércukor szintjét vagy mi a szösz. Szóval Beni jött, Beni ment, én pedig még maradtam a helyemen fizikailag megsemmisülve lényemben újjászületve. Bejött Szabi is most már, és rövid idő múlva mehettem a szobámba aludni. Előtte még megnézhettük a kisfiúnkat a csecsemős szobában, de sajna most még nem vihettem őt magammal. Sírtam, sírtunk, kis beszélgetés után aludtam. Hiányzott a gyerekem, de tudtam, hogy másnap hajnalban újult erővel csapok majd bele az új életembe (miután végre jól kialszom magam, HASON fekve!:)).
Any(j)a lettem, visszavonhatatlanul.
Sokan kérdezik, hogy milyen volt a szülés. Én nem fogok hazudni, nekem nagyon fájt és magában a folyamatban én ugyan semmi szépet nem látok. Jó-jó, lehet idealizálni, hogy a vajúdás egy hosszú út az anyává válás felé, meg a nőiség csodás órái, meg hogy olyan is létezik, hogy orgazmikus szülés, transzban szülni, és hasonlók. Biztos így van, csak nem velem :D.Jó, a transz szerintem majdnem pipa, már ha a fájdalomtól szinte elájulást annak lehet titulálni.
A legvége, amikor a fiam az egész testével kibújt belőlem, az viszont elmondhatatlanul jó, már-már euforikus. Amikor egyszerre érzem a megkönnyebbülést és azt, hogy ebben a másodpercben megtörtént életem legnagyobb változása, a pillanat, amelytől kezdve már minden nagyon más lesz. Szóval ez a rész jobban hasonlít egyfajta kezdetre, mint valaminek (a szülésnek) a végére. Egy csoda :)
