Szülői szerep, avagy mindenki másképp rontja el - én éppen így :)

Anyja lettem

Kispasik és kiscsajok

2016. január 24. - buanna

Hihetetlen méretű iparág épült a gyerekek öltöztetésére. Én hülye, ezt anno nem is tudtam. Amikor még nem volt gyerekem, már azért akkor is láttam, hogy persze vannak a csincimincifancy márkás ruhás mini leányok s ifjak, de azt gondoltam, hogy ez maximum a kiválasztottak úri huncutsága, semmint össznépi hisztéria.

Aztán elkezdtem babaruhákat vásárolni. Nem volt sok szempontom: legyen pamut, meg praktikus, kényelmes és az én mércémmel mérve reális árú (=olcsóbb mint a felnőtt ruha) meg persze: babás, gyerekes stílusú. Nem pasis, nem férfias, nem felnőttes. Semleges! Hát. Mondanom se kell, ezutóbbi szempontom nagyjából lehetetlen volt, ugyanis a gyerekruhák legnagyobb része arra kényszeríti a szerencsétlen és tudatlan anyát, hogy a gyereket tuti valami bekategorizáló cuccba gombolja be. A felhozatal siralmas, íme egy kis ízelítő:

 

Aktuálpolitikai body:

anyafeladatai_body.jpg

Aktuálpolitikai body 2.:

apafeladatai_body.jpg

Ó, te szegény ded, ki még huncutul mosolyog, bár tudnád, hogy az a 65 nálad már inkább 100:

nyugdij_body.jpg

Ha kislány vagy, feltétlenül fogadd meg az egyik neves skandináv fast fashion márka utasítását, és álmodj csillogással, ragyogással:okosfeliratos_lany.jpg

Már-már oravecznóris-coelhós bölcsesség, szigorúan kisfiúknak:okosfeliratos_fiu.jpg

A Coelho-idézet randomgenerátor nagyon beindult skandináv ruhamárkás barátainknál, itt épp egy helyes kislányfelsőn keresztül üzennek. Rendkívül sokatmondó, indokolt felirat:okosfelirat2_lany.jpg

És akkor vannak az indokolatlanul anti-gyerekbarát darabok. Amik már ránézésre is kényelmetlenek:

Skinny farmer, egyenesen kötelező darab egy olyan wannabe-boy totyogónak, akinek az anyukája azt akarja, hogy drága kicsi fia elinduljon a Helyi Vagány Csávók klubjába vezető úton. Lehet, hogy ez kicsit kényelmetlen, kificcen felül a pelus, de hát a szent cél eléréséhez áldozatokat kell vállalni, tanuld meg édesfiam!:* 

(*JA, és vigyázz, össze ne céklázzad!)

fiu_nadrag.jpg

Kislányoknak. Csak mert olyan jól lehet benne mászókázni, homokozni, lepkét kergetni. Egy rúzs épp elfér a zsebében, és már indulhat is a móka, hurrá:
lany_borkabat.jpg

A gyermek ortopéd orvosok ajánlásával, lehetőleg járástanuláshoz:

magassarku.jpg

 

.Ha lesz egy lányom, ilyen lesz az egyenpulcsink. Tényleg. Ez már szinte szép: 

 

wtf_lany_1.jpg

 

Újraélesztett barokk...

A modern gyereknevelési irányzatok mind amellett állnak ki, hogy a gyerek maradjon gyerek, ne siettessük se az ovit, se a sulit, se a pályaválasztást stb., mindenki haladjon és fejlődjön a saját ütemében. Sőt, manapság a pár éve még agyonhájpolt nyelvi ovik, korai készségfejlesztő ilyen-olyan elfoglaltságok indokoltságát is egyre több szakember és szülő is megkérdőjelezi. És szerencsére egyre több az olyan vélemény is, amely hangot ad annak, hogy a gyerekek játékait ne skatulyázzuk be kizárólag fiúsnak és lányosnak, hanem hagyjuk meg nekik a választás szabadságát.

Emellett a ruházkodás divatja valami egészen mást sugall, méghozzá valami olyasmit, ami pár száz évvel ezelőtt volt szokás: öltöztesd a gyereket mini-felnőttnek. Nem a gyerek kényelme számít, hanem a szülő azzal kapcsolatos törekvése, hogy gyermeke ruháján keresztül őt magát hogyan ítéli meg a (játszótéri) társadalom, a közösségi média népe és egyéb állatfajták csoportok:

baroque1.jpg

baroque2.jpg

 

Elenyésző a semleges, csakúgy önmagáért létező gyerekruha. Ami kizárólag arra lett teremtve, hogy leegyék, összekoszolják, létezzenek benne. Nem. A gyerekruhának újfent mindig sugallnia kell valamit. Egy kislánynak cuki csajszinak kell lennie már születése pillanatától, fidresfodros göncökben, egy kisfiúnak pedig miniatűr, vagány csávónak kell lennie, nincs mese (És sokszor tényleg nincs, de ez már megint egy másik téma.). Ezek a képek létező bloggerek létező gyermekeiről készültek. Számomra már-már sokkoló:

 

Pedig tutira kedves srác lehet, de ezt szépen eltitkoltatják vele:

coolbaby.jpg

Ezt a szettet mikor és hova adom rá édesleányomra?

eletszeru2.jpg

És a sokk. Kacsaszáj. Úgy látszik, nem lehet elég korán elkezdeni:

kacsaszaj.jpg

 

Képek forrásai: 

http://lolkashop.hu/

http://www2.hm.com/hu_hu/index.html

http://www.kipar.org/index.html

http://www.stylemotivation.com/

 

 

Értelmetlen mondataink

Hiába próbálunk felelős, iránymutató szülei lenni gyerekünknek, azért néha (sokszor...) elképesztő hülyeségeket vagy jobb esetben csak a korához mérten totál értelmetlen dolgokat mondunk neki. Sokszor ez már a kimondás pillanatában tudatosul, de leginkább utána. És ilyenkor hálát adok, hogy még picike és nem egy vércinikus kamasz (de jó is lesz majd). Ilyenek:

Óvatosan csapokodj!

A szerető, modern anyuka ugye nem tilt kategorikusan, uggggyanmár, az rég nem divat. Helyette tompítani próbálja a tompíthatatlant. Amikor ezt kimondtam, tulajdonképpen azt is mondhattam volna, hogy ifiam,ezt most hagyd abba és kergess lepkét helyette.

Halkabban ordíts!

Logikája az előző példából adódik...Tehát fogd meg a hangerőszabályozód és 2 egységgel tekerd le. Még véletlenül se kell, hogy abbahagyd az ordítást, csak kicsit szerényebben tedd, mert az úgy már mindjárt más. A gyerek nyilván tudja is, hogy mit akarok tőle.

Moderáld magad!

Komolyan ezt mondtam egy másfél évesnek?? Normális vagyok én?

Kicsit fgyelj oda!

Kicsit. De még véletlenül se nagyon. Még a végén megerőlteted magad...A gyerek azt a stratégiát alakította ki, hogy ha azt mondom: figyelj oda, az egy olyan 'nem', ami igazából igen, csak ne lássam. Szóval elhangzik az instrukció, ő szépen felhagy a foglalatossággal, majd mikor már nem nézem, újra kezdi, ugyanúgy. Tipikus esetek a fiók ki-behúzás, ajtó nyitogatás, zenére gyorsan pörgés.

Ne sírj!

Az örök klasszikus...Egy életen át elkísér minket ez a kifejezés. De most komolyan: vajon van olyan ember a világon, akire ez hatással van bőgés közben? Én ilyenkor még jobban rázendítek.

Jóóól van, semmi baj!

Azon kívül, hogy lendületből beleszaladtál az ajtófélfába, tényleg az égvilágon semmi különös nem történt. Igaz, hogy az én szívem is durván ver és kicsit le is izzadtam, sápadt az arcom az ijedelemtől, de azért csak mondogatom a jó öreg, bevésődött mondatot. Hihető vagyok, ezt bizonyára te is látod és érzed kisfiam...

 

 

 

 

 

Anna, Peti és Gergő

avagy a nagy hűhó...

Bizonyára kevés olyan szülő, de legalábbis anyuka van ma Magyarországon, aki ne találkozott volna a híres-neves Anna, Peti és Gergő című könyvsorozattal. Pontosítok: lehet, hogy nem is találkoztak vele olyan sokan, ám annál többen vágynak legalább egyetlen példányra a több éve hiánycikknek számító kötetekből. Az eredetileg kb. 2500 Ft-os darabár ma már csak álom, hiszen a különféle netes aukciókon és antikváriumokban ímmel-ámmal felbukkanó példányokat ma már legalább kétszeres, ám sokszor háromszoros áron kínálják a pénzéhes leleményes eladók.

Mi ez a könyv és mi ez a nagy felhajtás?!

apg.jpg

Azt hiszem, ennyi. Vagy több, de mindegy is.

A szerző Bartos Erika, 3 gyerekkel, 1 férjjel, építész diplomával. A könyvekben rövid, 3-5 perces mesék szerepelnek, a történetek az öt tagú család mindennapjairól szólnak. Se varázslények, se beszélő állatok, csak a szimpla hétköznapok. Kedves rajzokkal, egyszerű (együgyű?) szövegezéssel. Nekünk van néhány kötet, még az öcsémtől örököltük. Kész vagyont érnek, szerintem nem mernék velük megjelenni egy játszótéren, a saját biztonságom érdekében...Ugyanis, mint már említettem, a piaci helyzet ilyen vagy néha durvább:

 

apg_jofogas.jpg

 

Az, hogy a gyerek rajong értük, csak egy enyhe kifejezés. "Gege" - így adja tudtunkra, ha APG meséket szeretne hallani. Az elején még mi is lelkesek voltunk a férjemmel, hogy jé, hát milyen jó kis realisztikus mesék, hű meg hú, fejlődik a gyerek, jippijóó! És hogy milyen überszerencsések vagyunk, hogy ezek a fantasztikus mesék a birtokunkban vannak! Aztán, így közel egy év távlatából, kissé telítődve a Gegékkel, már kicsit másképp látjuk azért ezt az egész APG jelenséget...

 

Bartos Erika, napjaink egyik legnagyszerűbb meseírója

És ehhez nem fér kétség. Habár vannak, akik bírálják meséit itt, vagy mondjuk itt, száz szónak is egy a vége: a gyerekek rajonganak érte! A legtöbbször felhozott kritika a szöveg minősége vagy a gyakran előforduló szóismétlések, furcsa, magyartalan szórend. Ezeket a figyelmes szülő egyébként könnyű szerrel javíthatja olvasás közben. Ám valljuk be, hogy azért szövegértésből nem mindenki volt és most sem lenne csillagos ötös, egy fárasztó nap végére mondjuk egyikőnk sem lenne az, de ez már más téma...

A lényeg, hogy a szerző valamit tud, ami megnyitja a gyerekek szívét és elméjét, egyértelműen hozzájárul ahhoz, hogy gyerekeink megszeressék a könyveket, az olvasást. És ez az, amire szerintem csak kevés könyv képes: hatással lenni nem csak néhány csemetére, de szinte az összesre, aki valaha találkozott ezekkel a mesékkel. (Egyébként Bartos fejéből pattant ki a másik népszerű mese is, a Bogyó és Babóca, ezt most nem hozom ide.)

 

Miért káros a szülőkre nézve az APG?

Oké, ez most csak egy hatásvadász kérdés volt. Azért nem éppen a káros szót kell itt használni, hanem...Nem is tudom mit. Találd ki te.

A helyzet az, hogy a férjem már az elején kritikus szemmel lapozgatta a Gegéket. Ezen mondjuk annyira nem lepődtem meg, ismerve őt. No, de ne siessünk ennyire előre, inkább írok most néhány szót a könyvben megjelenő családképről:

Értelmiségi, jól szituált fővárosi szülők, nagypolgári lakásban. Anya a gyermekeiért élő nő, a fáradhatatlan háziasszony, aki rajzol, varr, kreatívkodik 0-24. Apa a dolgos férfi, aki rengeteg munkája mellett is maximálisan kiveszi a részét a gyermeknevelésből. Nincs henyélés, szunyókálás. Hétvégente full mosollyal beül a család a kis piros autóba és boldogan robognak megtekinteni Budapest valamely nevezetességét vagy éppen az Állatkertbe látogatnak el, esetleg a család egyik vidéki rokonához kopogtatnak be. A családnak természetesen nincs televízió készüléke és mikrója se (na jó, ezt csak feltételezem). És nem is isznak soha. A gyerekek, a kori sajátosságaikból fakadó idegesítő dolgokból csak a minimum szintet hozzák, cukkerségből és békéből viszont a maxon vannak, mint minden normális gyerek ugyebár. Mindez Anya és Apa tökéletes nevelési elveinek köszönhető természetesen.

Ez tehát a valóság. Az APG valósága. Ami tulajdonképpen mégsem annyira realisztikus, úgyhogy hagyjuk csak meg a tündérmesék táborában nyugodt szívvel. Ha így teszünk, akkor nem fogjuk feleslegesen utálni a szereplőket az ő tökéletes életükkel együtt. Ugyanis, ha az APG a valóságról szólna - arról a valóságról, amivel talán a legtöbbünk azonosulni tudna -, akkor a sztorikban Anya néha szerepbizonytalaságban szenvedne, esetleg befigyelne olykor-olykor egy bébiszitter. A szülők néha veszekednének egy sort. Apa hullafáradtan érne haza. Hétvégén többször is vita lenne abból, hogy mi a f*szééé kell mán megint menni valahova, kit érdekel az a rohadt kastély??! Anya pedig néha elcseszné a DIY farsangi hótündér jelmezt, netán a netről rendelné meg, vagy megvásárolná ákciósan a H&M-ből. És még sorolhatnám. DE! Ez nem egy reality show. Hanem Bartos Erika családja alapján IHLETETT történetek, ez fontos különbség. Ezt oly sokszor elmondom magamban én is, amikor már épp szétvet az ideg a tökéletes cukormáztól :). Íme néhány példa a teljesség igénye nélkül:

A család egy teljesen átlagos napja

 

A gyerek előbányászott a szekrény aljából egy hegedűt, ejnye-bejnye. Egyébként ez még tök valóságos is, végülis miért ne lehetne egy átlagos, akár nemzenész családban is egy kósza hangszer a kamasz évekből:

zene1.jpg

 

Anya tökéletesen hegedül fejből - lehet, hiszen ha évekig tanulta, az nem tűnik el nyomtalanul.

zene2.jpg

 

Hoppá! Előkerül egy gitár is! Hm...

zene3_2.jpg

 

No lám, furulyák...Természetesen.

zene4_1.jpg

 

Nocsak, egy zongora! Petike ezt is a szekrény alján találta...

zene5_1.jpg

 

És akkor a végén ledobják az atomot. Köszönjük. Minden földi halandó szülő nevében, tényleg.

zene6_1.jpg

 

A család élete néhány további képben:

Az ivós dolgot visszavonom, van itt azért némi móka...

rum1.jpg

rum2.jpg

 

 

Ahogy anya és a gyerekek idilli hangulatban mézeskalácsot sütnek. Hiszen egy igazi anya süt. Ha kell, ha nem. És nem ám a cébéában veszi meg az előre gyárott, tartósítószeres vackokat.

12540445_10208910091975828_1380480948_n.jpg

 

(Btw sütés-főzés a gyerekkel a valóságban:)

messy-kids-kitchen.jpg

A piros kisautó, amibe vígan paszírozódik be az 5 fős család minden áldott hétvégén:

12570889_10208910085455665_89757297_n.jpg

 

Az idilli tanévnyitó ünnepély. Mindegyikőnknek hasonló élményei vannak róla igaz?

evnyito.jpg

 

Apa, aki olvasva Anya gondolataiban, mosolyogva felfúrja a falra a hinta kampóját. (És nem, nincs vita, hogy "- De szereld már fel cseszd meg, hányszor kértelek??! - Nem fúrom fel, már tele van a fal a gyerek szaraival! - Fúrd már fel vagy én állok neki! - Jó akkor felfúrom. Holnapután... ")

12575839_10208910079935527_384655576_n.jpg

 

Hiszen minden valamirevaló MAGYAR gyerMek néptáncol. 


neptanc.jpg

 

A ruhavarrás gyakran visszatérő motívum. Minden anya ruhát varr. Ugye?!

jelmez.jpg

szulnapiruha.jpg

 

Jó, azért van itt dráma is.

drama.jpg

 

Szeretjük az APG-t

A Gegék mindennapi társaim. Segítenek túlélni a hisztiket, az unalmas utakat, várakozásokat. Azt viszont tudatosítani szeretném a gyerekemben: ezek mesék. Tündérmesék, csak valóságos szereplőkkel, valóságos helyszíneken. Így könnyebb lesz mindkettőnknek :).

JA, és köszi Bartos Erika, a Beni nevében is. Tényleg ;).

 

 

Újra itt!

Kedvesim!

Tudom-tudom, már vagy ezer éve nem írtam a blogra. Igenis van erre magyarázatom, ugyanis a szabadidőm egy részében a babanet.hu oldalon osztottam meg babás-mamás témájú gondolataimat, másrészt akadtak egyéb munkáim is: cégeknek írkáltam pr cikkeket, mindenféle reklámszövegeket gyermekem alvásidejében és persze néha a sajátomban is...Szóval szöveg-szöveg hátán, ahogy szeretem :). Izgalmas időszak volt, ám most úgy döntöttem, hogy mindemellett időt szeretnék fordítani a blogomra is, a szegény elhanyagolt párára. Sőt, facebook-ra is kiviszem, aztán lesz ami lesz.

A babanetes cikkeimet itt olvashatjátok egyébként (csak azokat linkelem be, amelyek a blogon egyáltalán nem szerepelnek, ugyanis sok régi bejegyzésem is megjelent az említett oldalon):

10 tipp, ha babával mentek nyaralni*

Kánikulában kismamaként? Ezekre figyelj!

"Látom, tej az van bőven, ugye?!"

3 kedvenc "anyukás" könyvem

Sose gondoltam volna...*

Bűvös, babás kifejezések

"Cuppanós pizsit keresek" - avagy babaruha csoportok a facebook-on*

Pár perces ebédek babának-mamának

5 nevelési elv, amelyektől nem tágítok

Az a baj...*

*Jó olvasgatást, megcsillagoztam a kedvenceimet :)

Eltűntem, azaz nem egészen...

Kedves Olvasóim!

Ezer bocsánat a sok hónapos kimaradásért...A blogot mostanság (átmenetileg) hanyagolom, ám kivételesen igen jó okom van rá, mégpedig az, hogy jelenleg a babanet.hu megbízásából ténykedem, mint blogger. Tehát legújabb (és pár régebbi, innen ismert) írásaimat ott olvashatjátok!

Találkozzunk tehát a Babaneten, illetve a portál facebook oldalán, ahol várom a kommenteket is cikkeim alatt, beszélgessünk a babás-mamás témákról! :)

 

 

 

"Azért nincs gyerekem, mert..."

Sok ismerősöm, barátom van a 25-35 éves korosztályban, akinek (még) nincs gyereke és ha ez a tény valahogy szóba kerül, valahogy sokszor az az érzésem, hogy elkezdenek mentegetőzni, magyarázkodni - mintha erre bármilyen szükség lenne, vagy valaki elvárná ezt. Brit tudósok kimutatták, hogy az érvelések csaknem 100%-a valamilyen "tévedére" épül, amiket csak megcáfolni tudok, ha már így szóba kerül a téma ugye (egyébként magamtól soha nem kampányolok a gyerekvállalás mellett személyesen valakinek, ill. nem teszek fel hülye kérdéseket).

Dilemma számomra, hogy ezek a beszélgetések vajon azért zajlanak-e, mert igazából akarnának ők már egy kis pelenkást, csak győzködik magukat ennek ellenkezőjéről, vagy úgy érzik, hogy nekem - mint gyerekkel rendelkező egyednek - tartoznak valamiféle magyarázattal, nem tudom. Mindenesetre ezek a legjellemzőbbek és ha már van ez a kis blogom, akkor leírom a gondolataimat :):

"Úgy érzem, még nem nőttem fel ehhez a feladathoz."

Mit jelent felnőni és mit jelent a feladat? A legtöbbször az derül ki, hogy sokaknak él valamiféle sztereotípia a fejükben, hogy milyen is egy szülő. Megfontolt, nem káromkodik, minden nap főz, olyan szavakat használ, mint: életbiztosítás, csirkefarhát, hipó és hát ugye mindenképpen tisztaudvarrendesház. 

Forrás: Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan c. film

 

A feladat (=gyerek) pedig úgy sejlik fel előttük, mintha egy hímestojást kéne orrhegyen megtartva, cérnaszálon egyensúlyozva, átjuttatni egy többszáz méteres szakadék felett.

Hát pedig...az egyetlen dolog, ami bazifontos, hogy alkalmazkodni kell. Durván és sok mindenben. DE nem csak nekünk, hanem a gyereknek is, aki csakúgy idepottyan a világba, egy adott közegbe és családba. Egységgé kell kovácsolódnunk, ez pedig tényleg nem könnyű, viszont nincs köze valamiféle felnövéshez, vagy feladatteljesítéshez, csak a szeretethez (hű, ezt oraveccnóra,de még koelhó se mondhatta volna szebben...). Az egzisztenciális kérdés egy egészen más tészta persze, és marha fontos is (kár lenne tagadni), de most nem is erről van szó.

 

"Még nem buliztam/éltem ki magam."

Ez általában persze arra vonatkozik, hogy van még a földön olyan 2 lábon járó hím, vagy nőstény főemlős, aki MÉG nem volt meg, de ott van a (képzeletbeli) listán. Miután mindenki pipa, jöhet a gyerek.

Szóval mondjuk meg van a 37., és akkor az már egy szép szám, vállba veregetem magam, meghatódom, megnyomom a komoly kapcsolat üzemmód gombját és egy másik egyedet is megkérek, hogy légyszi' kapcsold be te is, és aztán lebabázunk? Hanyadik csaj/pasi után lesz az, hogy nnnna kéremszépen, akkor most meghúzódott magától az a bizonyos komolyvonal, amit átlépünk, a háttérben Céline Dion énekel, és bumm, jöhet a bébi. Vagy hogyan kell ezt elképzelni a gyakorlatban?

Ha meg valaki tényleg csak a sima bulizást meg mondjuk a bándzsidzsámpingot félti, annak azt kell mondjam, nem éri meg parázni, minden csak szervezés és kellő lazaság kérdése.

 

 Forrás: Szex és New York

 

"Én nem szeretem a gyerekeket."

Nem őket kell szeretni, hanem a sajátodat, az más. Komolyan :). Vannak a gyerekek, mint gyűjtőfogalom, akik idegesítőek, büdösek meg minden és van "A" sajátod.

 

Nem mindenki szereti őket :).

 

"Nem érzem még az anyai/apai ösztönt."

Habár anyait és apait is írok (mert píszík vagyunk, vagy nem?), ez azért leginkább nőktől hangzik el. Amikor ezt mondják, én csak annyit tudok mondani: én azt se tudom mi is az pontosan. Megmondom őszintén, soha nem értettem, hogyan tud ez elönteni valakit? Anyai ösztön-e, amikor valaki pl.:

- ...meghatódottan sétál el egy játszótér mellett?
- ...minden filmnézés közben jelentőségteljesen ránéz a párjára, ahányszor megjelenik egy vigyorgó gyerekfej?
- ...kényszeresen megsimogat babakocsikból kikandikáló, idegen gyereklábakat a teszkóban?

Vagyis azt értem, amikor valaki már nagyon szeretne gyereket. De akkor most ez lenne a klasszikus anyai ösztön? Akkor ezt meg kell várni és csak akkor érdemes gyereket vállalni? Mindenképp meg kell-e azt várni, hogy már idegen gyerekekben is a jövőbeni sajátomat lássam? Persze, van az az élethelyzet, amikor jobban bele illeszkedik egy gyermek születése a képbe és van, amikor kevésbé. Ám a határ a különböző időszakok között közel sem egyértelmű, ráadásul elég sokféleképpen értelmezhető. Sőt! Ha ennek a határnak a konkrét megtapasztalását akarod érezni, akkor mindig várni fogsz. Mert mindig van még valami, amit a gyerek előtt "le kell tudni", "be kell fejezni", "véghez kell vinni" stb. Kicsit bővebben egy régebbi posztomban is fejtegettem már a témát.

Mindent összevetve - és most lehet, hogy sokan felcsattannak - ,lehet, hogy van annak pozitív oldala is, ha "csakúgy", szinte meglepetésként érkezik egy baba (és itt most nem az extrémitásokról beszélek, a 16 éves tinianyákról). Így kimarad az a sok taktikázás, meg ovulációs tesztelgetés, ilyenolyan teherbeejtős ezoterikus biszbaszok, vécében egycsík miatt sírós helyzetek, amik amúgy meg sokszor előjöhetnek, ha valaki már nagyon szeretne kisbabát.

S hogy mi melyik csapatba is tartoztunk anno? Nehéz lenne megmondani, hol így-hol úgy érzem :).

Végül...ezt a divatos kifejezést, mint anyai ösztön, ebben a kontextusban, tessék tehát szépen elfelejteni, csak félrevisz. (A másik kontextust, amelyben meg már ott a gyerek, most hagyjuk.)

"Én egyáltalán nem akarok gyereket."

OK. És ennyi. Részemről teljesen elfogadható, nem tartok senkit rossznak azért, mert nem akar gyereket. Nem tartom szívtelennek, betegnek, meg nem is tudom, mik vannak még a közbeszédben "azilyennőkről". A társadalom és a politika is leszállhatna végre a nők méhéről, egymást se traktáljuk ezzel a témával. Ha pedig nem vagy biztos fent elhangzott kijelentésedben, akkor azt is nyugodtan bevállalhatod, nem kell az ebet kötni a karóhoz vagy mi a szösz, a bizonytalanság még legális, tudtommal.

 

Az Y-generációs apa

A teljesség igénye nélkül...

Ma olvastam egy cikket az Y-generációs anyákról. Szórakoztató kis írás, a felszínt karcolgatja, de ez nem is baj, egy 40 fokos késő délutánon ugyan ki a franc akarna tudományosba hajló értekezéseket bogarászni az Y-generációs anyákról mondjuk posztmodern feminista olvasatban, jujj. Na mindegy.

Az van, hogy én egy kicsit telítődtem már azzal, hogy a szülőséggel kapcsolatos könyvek, cikkek nagy része rólunk, anyákról szól. UNALMAS! Igen, valóban mi vagyunk a gyerekkel többet és mi vagyunk terhesek-terheltek leginkább a gyerekkel, de szerintem legalább ugyanannyit kéne beszélni az apákról.Akik szintén várakoznak 9 hónapot, szintén új szerepkört kell megtanulniuk, aggódnak, emellett maximális teljesítményt várnak el tőlük a munkahelyen, 0-24 talicskázniuk kell haza a pénzt. És mindeközben nyomul a világ azzal, hogy töltsenek el minőségi időt a gyerekkel, a napi 8-10-12 óra meló után is vidáman fürdessenek, legyenek kompetensek a gyereket érintő ügyes-bajos ügyekben, vonuljanak ki a kanapéra, ha a gyerek nem, ők viszont akarnak aludni stb. Ja, és persze fogják be, csak ne hápogjanak a saját igényeikről, mert akkor azonnal szexista, elnyomó állatokká degradálódnak a társadalom - vagy legalábbis annak női része - előtt.

Milyen is egy Y-apu és milyen a nem-Y? Ha azt vesszük alapul, hogy Y-anyuhoz Y-aput rendelünk hozzá, akkor rendesen fel kell ám kötni a gatyát mindkét félnek.

Egy hatvan év körüli ismerősöm szerint a mi generációnk anyáinak könnyű dolguk van, irigyel minket ezért. És ahogy ezt kifejtette, egyet is értettem vele. Az ő korosztályuk (anyai) identitását teljes mértékben a társadalmi elvárások szabták meg. Hogy jaj mit mondanak a szülők, rokonok, ismerősök, ismeretlenek, kutyák, macskák stb. Össznépi elvárás volt, hogy anyuka csak üljön otthon a gyerekkel, szoptasson katonás rendben (lehetőleg jól elhúzva a függönyt, nehogy valaki meglássa, fúj), sétáltassa a babakocsit gyereket napi 3 órán át, szigorúan a közért-gyógyszertár-játszótér háromszögben. Ételrendelés és kávézgatás a barátnőkkel? Ugyanmár, milyenanyaazilyen. No meg persze a szokásos főzmostakarítás. És persze áhitattal, mosolyogva várni a férjurat munkaidő után, lecsitítva a gyereket: pssszt, apa fáradt! 

Ehhez képest szentségtörés, amit mondjuk én művelek. Azt nem mondom, hogy figyelmen kívül hagyom az emberek véleményét. Ilyen ember nincs is...De mondjuk elég bátran szelektálok. Nem ülök otthon, sose volt gond bárhol szoptatni, beülök étterembe babával, kávézgatok a barátnőkkel, miközben a gyerekek a lábunkál játszanak a KOSZOS földön és ÖSSZEKOSZOLJÁK a ruháikat. Mosokfőzöktakarítok amikor és ahogyan épp kijön a lépés. Nem vasalok. Várom a férjem haza, de van, hogy előtte elszalasztom gyógyszertárba, vagy boltba, hogy hozzon nekem sört. És magának is, ha szeretne :).

A régi apák 8-16 óráig dolgoztak, tizen-huszon évig egyetlen munkahelyen. Ingben és élére vasalt nadrágban. Nem volt sikk a gyereknevelés, hisz' az amolyan női hóbort ugye. Pelenkázás talán volt, de a szomszédnéni mondjuk minimum sokkot kapott volna, ha GYES-es apukát lát. Apukának halvány elképzelése sem volt a gátsebről, a hozzátáplálásról, éjszakai altatásról. Apu tudott villanyt szerelni, autót bütykölni, tévét javítani. A régi apák nem főztek vacsorát, ez csakis az asszony dolga lehetett. Aki aztán csendben maradt, hogy felesleges fecsegéssel ne zavarja a pihenő családfőt, aki édesdeden szenderedett el a szent televíziókészülék előtt.

Ipszilonapa munkahelyén nem ismeretlen fogalom a home office. Ha valami nem tetszik, vagy kéne több lóvé, lelép. Gyereket nevelni sikk. Gyerekkel facebook-ra posztolni menő. Gyereket babakocsiban tologatni szexi, a hordozásról már nem is beszélve. Pelenkázni alap, GYES-re menni ugyan necces, de már nem a cikiség miatt. Ipszilonpapa tudja mi az a gátseb és érdeklődik is a hogyléte felől. Etet és kérdez a kajákról. Beleszól, vitatkozik róla! Éjjel felváltva altat anyuval. Fogalma sincs a villanyokról, autószerelésről, tévét inkább vesz mint szerel. Van, hogy este ő pakol be a konyhába, mert felesége inkább alszik már.

Na most akkor jó nekik vagy nem?

Az ipszilonok élete nem csak játék és mese! Hallottál már a gonoszról? A csúf, kopasz...szerepkáoszról? Régen tök egyszerű volt a képlet olyan értelemben, hogy hogyan is KELL élnie egy férfinak, egy nőnek, egy gyereknek és mindenkinek együtt. Mindenhonnan ugyanazok az elvek, instrukciók folytak.

Ma meg nem csak hogy minden lehet a férfi, de mindennek KELL is lennie. Elvárjuk, hogy érjen haza fürdetésig, de lépkedjen a munkahelyi ranglétrán is, amit manapság némi túlórázás nélkül elég nehéz... Elvárjuk, hogy legyen topon a melóban, virítsa a lóvét dögivel, de segítsen éjjel gyereket altatni és húzzon ki a kanapéra, ha nem tetszik a gyerekkel együtt alvás. Elvárjuk, hogy értse meg kimerültségünk és rossz kedvünk, de mi se kérdezzük arról, ő hogy van, hogyan bírja ezt az egészet. Elvárjuk, hogy legyen képben a gyerek dolgaival kapcsolatban, de ne okoskodjon bele. 

Vagy. Szeretne a gyerekkel valódi kötődést kialakítani, ezt mi imádjuk is, ám mégse vagyunk képesek ráhagyni a gyereket. Nem vagyunk képesek szó nélkül hagyni, ha nem PONT azt a bodyt adja rá, amit mi kikészítettünk, és persze állandóan kioktatjuk a helyes pelenkázásról is. Nem hagyjuk, hogy hibázzon és így tanuljon. Ki szeretnénk kapcsolódni néha, de leordítjuk a fejét, ha ő ki akar mozdulni a haverjaival...

Szóval alapjáraton ez így elég húzós lenne...De azért az elég király, hogy most már elhangozhatnak az apáktól például ilyen mondatok anélkül, hogy full idiótának néznénk őket:

"Figyi, hívj takarítónőt, ha nem bírod..." 

"Menj nyugodtan, én majd megetetem és leteszem aludni!"

"Elég híg volt a kaka, majd figyelgesd te is napközben."

"Á hagyjad, hozok én még egy sört!"

"Mikor is fog megjönni?"

"Inkább hordozva viszem..."

"Szerintem az övét még sensitive-el mosd."

 

Én pedig válaszolhatom, hogy:

"Á, majd megoldom gyorsba', max. holnap nem főzök..."

"Oké kössz, lehet taxival jövök!"

"Ételdarabok is voltak benne?"

"Jójó, de enyém a Heineken plíííííz!"

"Fú nem vágom, nem emlékszel, hanyadikán jött meg előző hónapban?"

"Lehet, hogy el fog aludni rajtad..."

"Ahj, túl aggódod már megint."

 

 

 

 

 

 

 

Levél Neked

Ne röhögj...

Kedves Kisfiam!

Kérlek, ne vedd zokon, hogy ilyen nyilvános fórumon írok neked levelet. Mikor ezt olvasod, minden bizonnyal már tisztában leszel azzal, hogy édesanyád egy elég fura szerzet. Lehet, hogy már most is sejtesz valamit, hiszen annyit nevetsz rajtam, olyan sokszor látom a kis fürkésző tekintetedben, hogy mennyire kíváncsi vagy arra, miért énekelek a rádióval együtt hangosan, miért táncolok sokszor (ritka bénán persze), téged is felkapva, vagy azt a furcsa szerkezetet pötyögve miért hahotázok, sokszor a semmiből feltörve, csakúgy. Mindezeken túllépve, most ez a lényeg:

BOLDOG SZÜLINAPOT NYUSZIFÜL! 

Az első szülinapod után három nappal írok most neked. Eltelt egy év. Azaz eltelt egy év és még kilenc hónap. 21 hónapja vagy velem. Már az első naptól, hogy tudok a létezésedről, elképzelhetetlen nélküled minden. A terhességem furcsán kezdődött, a dokibá' először jól rám ijesztett, hogy hú hát ő nem hallja a szívhangodat, menjünk vissza 2 hét (!) múlva és hallgassuk meg újra. 2 hét...én pedig óránként bújtam el bőgni a külvilág elől. Talán 5 napot csináltam így végig, aztán megmondtam neki, hogy én nem bírom ki ezt, azonnal nézzünk meg téged ismét. Akkor már minden sima volt, megmásíthatatlanul ott dobogott az apró szíved, és megkaptuk a bűvös dátumot: május 26. Gondtalan, mozgalmas hónapok jöttek. Minden olyan egyszerű lett, hiszen szűkült az érdeklődési köröm, egyre inkább csak te, illetve hármunk leendő élete állt a középpontban. Tavasszal még lezavartunk egy hatalmas ki-, majd beköltözést, aztán eljött május 26. Semmi nem történt. Türelmetlen voltam. Toporzékoltam. Követeltelek. Közben pedig azt is mondogattam magamban és neked, hogy legyen úgy, ahogy Neked a legjobb. És te kivártad a nyarat. Június 1. Stílusos!

Csodálatos volt látni, ahogy a kis csomag, ami voltál, a hónapok során hogyan nyílt ki és lett belőle eleven kisfiú. A bömbölő gépből gagyogó, nevető, figyelmes kisgyerek. Hogyan lett mindig más a kettőnk kapcsolata. Ahogyan egyre több megfelelési kényszert engedtem el, úgy kerültünk egymáshoz egyre közelebb. Tanítottuk egymást. Sose gügyögtem veled, szerintem neked se jött volna be. Viszont a kezdetektől nyomatom neked a dumát. Mindig, mindent elmeséltem. Te már egész hamar megtudhattad, hogy melyik a kedvenc szempillaspirálom, miért és mennyire utálom a magassarkú cipőket, Apa milyen növényeket ültet, vagy éppenséggel mik az aktuális nagy, eget rengető dilemmáim. Sírtam is előtted, veled, neked. Remélem, hogy most, amikor e sorokat olvasod, továbbra is sokat beszélhetek neked és te is nekem :). Hogy merek előtted tétova és gyenge lenni úgy, hogy te mégis biztonságban vagy velem.

Most épp pihekönnyű minden. Élvezem ennek az időszaknak minden pillanatát. Sokan kérdezik, hogy nem fásultam-e bele már. Egyértelműen nem. Nincs hiányérzetem. Amihez kedvem van, megoldom, hogy úgy legyen. És te nem gátolsz engem semmiben. Most például elkezdtem icipicit dolgozni. Jól esik érezni, hogy régi barátom, az írás, még mindig szerelem. Lehet, hogy kicsit berozsdásodtam, de jól esik teljesíteni, leadni, karaktert számolni, szinonimát keresni, olvasó fejével gondolkodni. Te is belepötyögsz ám sokszor! Imádom :). Jól esik, hogy újra leírhatom a rég le nem írt szavakat: álláskeresés, munkavállaló, karrierút :). Ugyanis, amikor te születtél, egy ilyen világban mozgó cégnél dolgoztam. Az is lehet, hogy még most is itt vagyok, amikor te már egészen nagyfiú vagy.

Melletted az lehetek, aki eddig is voltam, plusz még jónéhány skill-t felszedtem. Remélem, mindig csípni fogod a búrám és elnézed a bolond anyád hülyeségeit. Megígérem, hogy én is folyton próbálkozni fogok, hogy elfogadjalak, ésszel óvjalak. Biztos lesznek harcaink. De remélem, hogy e levél olvasása közben - amellett, hogy kiröhögsz - azért kicsit majd el is érzékenyülsz...

 

Szeretettel:

 

Anyád

Stressz

szétfolyós stressz szösszenet...

 

A munkahelyemen sokat stresszeltem. Néha már azért stresszeltem - pláne terhesen - , hogy túl sokat stresszelek (ami árt a gyereknek stb.). Sokszor éreztem magam sikertelennek, "sohanemelég"-nek, túl sokszor volt korlátom a "mitszólnakmajdhozzá" és az "eztutihülyeség". Túl sokszor éreztem magamat elveszve, státusz- és szerep bizonytalannak. Az, hogy a pozíciómnak van egy elnevezése, és leírása, távolról sem jelenti azt, hogy a mindennapokban látom és tudom az elvárásokat, a saját hatáskörömet. Végtelenül szorongtam, na. My bad.

A gyereknevelősdivel kapcsolatban is könnyű lett volna végleg elsüllyedni egy hasonló pöcegödörben. Ám a hatalmas különbség, hogy itt egyszerűen nem volt opció az, hogy beburkolózzak a saját kis rettegés világomba. Nem tehettem meg.

A gyereknevelés sokkal inkább hasonlatos egy saját vállalkozáshoz, mint a beosztotti léthez. A saját korlátaimat muszáj vagyok túlszárnyalni, mert ha nem teszem, becsődöl minden és ráadásul nem csak én szívom meg, hanem mindenki más is,aki tőlem - valamilyen formában - függ. Tehát itt nem én függök, hanem tőlem függenek. (Legalábbis ezen a szálon...)

Beni születésével együtt kaptam egy új "munkát": Anya. Leírást ehhez is mellékeltek, nem is egyet. Egyenesen a külvilág nyújtotta át nekem, ünnepélyes keretek között, a többmillió, egymásnak tökéletesen ellentmondó verziót tartalmazó iratot. Gúnyos mosollyal, foghegyről odavetette: "Aztán tartsad befele meg a gyereked is, rosszat ne halljunk rólatok muhahaaaaa...!"

***

Próbálok visszaemlékezni az első napokra. Arra emlékszem, hogy a szülés után hunytam pár órát, majd lezuhanyoztam és rögvest kihoztam a dedet magamhoz, éppen aludt. Az én kis "projektem". És én azon tűnődtem, hogy vajon mi a csudát kell majd csinálnom vele, ha felébred? Nem, nem úgy volt az, hogy könnyes szemmel elnézegettem és alig vártam, hogy felébredjen, hogy mosolyogva, 10 mp alatt átpelenkázhassam, majd átszellemülten rácuppanthassam fájdalmasan zsibbadó és bazinagy dinnyéimre anyatejjel megtelt kebleimre.

Egészen konkrétan féltem a felébredésétől.

Aztán persze eljött az elkerülhetetlen :D. De tökölésre és körömrágásra nem jutott idő, még szerencse! Így hát jobb híján megkérdeztem egy arra flangáló védőnőt, hogy na most akkor mi következik. Mondta, hogy hát szoptassam meg...Látva tanácstalanságomat, inkább megmutatta "A" know-how-t, amiért örökké hálás leszek neki, mivel ha ez szarul sikerül, sok kínszenvedés kiindulópontja lehetett volna. Aztán jött a többi: pelenkázás, fürdetés, egyáltalán: helyesen tartani őt a karjaimban. Aztán a következő "nagy" mérföldkő az egyedül lenni vele itthon. Elvinni sétálni babakocsival, hordozóval. Orvoshoz járni. Beadni az összes vitamint. Megjegyezni a vitaminok neveit. Egyszerűen nem volt idő és erő azon töprengeni, hogy elcseszerintem-e. Mert ha az ember akár egyetlen pillanatra is megáll merengeni, félelemmel telve megkérdőjelezni saját magát, vagy hagyja magát kétségekbe sodorni, akkor összedől a világ. Tényleg. Sose a gondoktól omlott össze a világ minálunk, hanem attól, ha leálltam, vagy leállítottak ahelyett, hogy ha botladozva is, de haladtam volna tovább. Erre is volt példa bőven, a 3.-4. hónap borzalmas volt, megírom majd a sirámaim erről is.

A stressz akkor volt igazán nagy, meggyengítő, elbizonytalanító ellenség, amikor viszonyítottam Benit. A "konkurenciához", számokhoz, könyvben leírtakhoz. Amikor az volt, hogy "még mindig nem alussza végig az éjszakát", "nem gyarapodott az elvártaknak megfelelő ütemben", "nem alszik eleget napközben", akkor nagyon szar volt. Sírtam, ideges voltam, éreztem, hogy szétesik a mi kis családi vállalkozásunk: a gyerek ordít, apa idegesen bújja a google-t, én meg a kettőt egyszerre. A szituáció megkoronázásaként néha még rátelefonáltam anyámra is, ami - bocsáss meg anyukám, de - nem mindig oldotta fel a feszkót, hogy szépen fogalmazzak.

Aztán valahogy beköszöntött az alkalmazkodás, a befelé figyelés. Amikor a külvilágtól kapott útmutatókat már nem is kezeltem szentírásként, ám nem is kaptam tőlük hisztirohamot. Csak eltettem egy jó magas polcra és inkább írtam egyet magamnak, magunknak.

A "saját vállalkozás" nem csődölhetett be az én gyengeségem és félelmeim miatt. Olyan új, vállalkozásvezetési paradigmák lettek a barátaink, mint: legyintés, elnéző mosoly, vállrándítás, "hát jó"- életérzés. Pl. hirtelen jó lett csakúgy létezni a magunk által kialakított rendszerben. Nem begörcsölődni azon, hogy felsír, kiköpi, nem alussza meg azt az x órát, feszíti magát kifelé a babakocsiból stb. Elkezdtem megérezni annak az ízét, hogy milyen jó az, amikor én úgy is jól tudok lenni, ha Ő nincs jól, és ily módon védelmezője tudok lenni, aki nem remeg az idegtől, félelemtől, "szaranyavagyok"-tól, táblázatoktól.

 

Bocs, hogy sokáig nem írtam, már nem is merek ígérni... :)

 

Beni ma 18 hónapja létezik

Ha úgy vesszük, ma tulajdonképpen másfél éves - félidő bent, félidő kint :). És egyben úgy érzem, mostanság jutottunk el oda, hogy valóban "otthonosan" érzi magát a kinti világban. Hogy miből érzem ezt? Nem tudnám pontosan megfogalmazni...Például a rengeteg változásból, amelyek most igazán szembetűnőek:

- Kicsinek nem bírta, azaz inkább fogalmazzunk őszintén: gyűlölte az autóban utazást. Szinte mindig végigordította az ilyen utakat, egy másfél - 2 órás út kész cirkusz volt. Ehhez képest a múlt héten egy Ausztria - Budapest, 2x6 órás úton vagyunk túl, mindösszesen úgy 20 perc nyavalygással. És még csak azt se mondanám, hogy azért, mert végig aludt. Többnyire vígan elvolt ébren :).

- Vidáman ébred! Reggelente nem a méltatlankodó nyüsszögésre ébredünk, hanem legtöbbször játékos gagyogásra, ágyrács püfölésre. Ez azért még hajnali 6-kor is megkönnyíti a nap elkezdését!

- Babakocsizás ébren - hm, hát régen ez nem nagyon ment :). Ha ébren volt Beni, akkor jellemzően igen hamar elunta magát tologatás közben. Most pedig már odáig jutottunk, hogy meg is kell fordítanom az ülőrészt menetirányba, mert majd kiesik a gyerek a bámészkodástól. Megmondom őszintén, ez nehéz volt nekem :). Az én kisfiam már érdekesebbnek találja a külvilágot, mint hogy folyton engem kutasson a kis szemeivel...Brühühü...

- A fürdés az első perctől kezdve valamilyen bűvös hatással volt Benire. Nagyon szereti a vizet! Olyan is volt, hogy hajnalban már nem tudtunk mit kitalálni a megnyugtatás érdekében és megfürdettük...így azonnal boldogság volt :). Ahogy telt az idő, kis hapsikánk olyan dinamikusan ficánkolt, hogy a kiskádat száműzni kellett és január óta a nagy kádban pancsol: eleinte hason, most már inkább ülve-álldogálva :).

- Fogak! Megérkeztek köreinkbe a fogak, hosszú várakozás után...Az első fog január közepén, azaz 7,5 hósan bújt ki, azóta már jelentem, hogy 4 db foga van - és nem fél használni őket...No és persze az esti szertartás részévé vált a fogmosás is (ami most még inkább csak fogkrém leevése a fogkeféről...).

- Szilárd kaja - mától beiktattam az étrendbe a kenyeret :). Gluténtartalmú élelmiszereket eddig is kapott, de csak pépesített formában. Néha adogattam neki falatkákat, de csakúgy nasira... Mostantól rendszeresen a menü része lesz - és érzem, ez lesz az én vesztem, hiszen a megmaradt kenyérdarabkákat vajon ki eszi meg? Hát persze, hogy én! Rá kéne kapcsolnom az aktív sportolásra...

Stb.

 

És persze én, mi is változtunk úgy érzem. Már nem feszülünk. Rutinosak vagyunk és nyugis szülők. Jó persze, amikor Beni mondjuk felébred hajnal 5 körül és utána nem méltóztat már visszaaludni, akkor azért anyázok rendesen. De talán nem ez a lényeg. Hanem inkább az, hogy már nem "idegen" dolog az, hogy van egy gyerekem. Ez most biztosan furcsán hangzik, de a lényeg az, hogy Beni már teljesen természetes része az életünknek. Teljesen magától értetődő a jelenléte, a vele együtt kialakult új életmód, világszemlélet, életritmus...És szeretem, szeretjük :). Úgy érzem, semmi olyan nem szorult ki az életünkből a gyerekvállalás miatt, ami amúgy fontos lenne. Nem hiányzik semmi. Ha valamihez kedvem van, megvalósítom - ehhez persze Szabi is kell, meg az egész családunk, nélkülük nem lenne a gyerekvállallás ekkora királyság :).

 

És akkor most exkluzív fotók a világ legjobb pasijának elsőszülött fiáról:

 

Séta hátibabával

2015-01-15_13_03_43.jpg

 

Árulkodó jel - apa és fia kisujja

2015-01-17_10_08_52.jpg

 

Szocializálódunk

2015-01-19_10_51_58.jpg

 

játék Dorkával :)

2015-01-19_16_24_27.jpg

 

A legboldogabb rab :)

2015-02-03_08_19_58.jpg

 

Szoktatom a házimunkára!

2015-02-13_13_27_46.jpg

 

"Adjuk rá a gyerekre a saját napszemüvegünket" című, rendkívül eredeti fotóötlet...

2015-02-16_14_24_39.jpg

 

Micimackó? Hagyjuk már...

2015-02-17_11_27_34.jpg

 

Sajátos kapcsolatteremtési módszer a gyerekkel vol1.

2015-02-17_16_06_51.jpg

 

Sajátos kapcsolatteremtési módszer a gyerekkel vol2.

2015-02-17_16_07_04.jpg