Hiába próbálunk felelős, iránymutató szülei lenni gyerekünknek, azért néha (sokszor...) elképesztő hülyeségeket vagy jobb esetben csak a korához mérten totál értelmetlen dolgokat mondunk neki. Sokszor ez már a kimondás pillanatában tudatosul, de leginkább utána. És ilyenkor hálát adok, hogy még picike és nem egy vércinikus kamasz (de jó is lesz majd). Ilyenek:

Óvatosan csapokodj!

A szerető, modern anyuka ugye nem tilt kategorikusan, uggggyanmár, az rég nem divat. Helyette tompítani próbálja a tompíthatatlant. Amikor ezt kimondtam, tulajdonképpen azt is mondhattam volna, hogy ifiam,ezt most hagyd abba és kergess lepkét helyette.

Halkabban ordíts!

Logikája az előző példából adódik...Tehát fogd meg a hangerőszabályozód és 2 egységgel tekerd le. Még véletlenül se kell, hogy abbahagyd az ordítást, csak kicsit szerényebben tedd, mert az úgy már mindjárt más. A gyerek nyilván tudja is, hogy mit akarok tőle.

Moderáld magad!

Komolyan ezt mondtam egy másfél évesnek?? Normális vagyok én?

Kicsit fgyelj oda!

Kicsit. De még véletlenül se nagyon. Még a végén megerőlteted magad...A gyerek azt a stratégiát alakította ki, hogy ha azt mondom: figyelj oda, az egy olyan 'nem', ami igazából igen, csak ne lássam. Szóval elhangzik az instrukció, ő szépen felhagy a foglalatossággal, majd mikor már nem nézem, újra kezdi, ugyanúgy. Tipikus esetek a fiók ki-behúzás, ajtó nyitogatás, zenére gyorsan pörgés.

Ne sírj!

Az örök klasszikus...Egy életen át elkísér minket ez a kifejezés. De most komolyan: vajon van olyan ember a világon, akire ez hatással van bőgés közben? Én ilyenkor még jobban rázendítek.

Jóóól van, semmi baj!

Azon kívül, hogy lendületből beleszaladtál az ajtófélfába, tényleg az égvilágon semmi különös nem történt. Igaz, hogy az én szívem is durván ver és kicsit le is izzadtam, sápadt az arcom az ijedelemtől, de azért csak mondogatom a jó öreg, bevésődött mondatot. Hihető vagyok, ezt bizonyára te is látod és érzed kisfiam...